Szombathely
vakbarát facebook google+ youtube rss
Csapatunk
Főszerkesztő és hírolvasó vagyok.
Közösség


Partnereink
NMHH - Magyar Média Mecenatúra Program
Cseh Tamás Program
Evangélikus Missziói Központ - Magyar Evangélikus Rádiómisszió
Szombathelyi Evangélikus Egyházközség
Evangelikus
Szeretetszolgálatért
Reményik Sándor Evangélikus Általános Iskola és Művészeti Iskola
Szombathelyi Evangélikus Diakóniai Központ
Evangélikus Diakónia Magyarország
Készült a Médiatanács támogatásával, a Magyar Média Mecenatúra program keretében.
Szerkesztve: 2020. augusztus 24. |

Interjú Gregersen-Labossa Györggyel

Az Evangélikus Élet legújabb számában olvasható egy interjú részlet, melyet Lovass Tibor készített búcsúzó parókus lelkészünkkel, Gregersen-Labossa Györggyel.

24 évet összefoglalni azonban nem olyan könnyű pár oldalban, így az interjúnak töredéke olvasható a nyomtatott kiadványban, ezért a teljes terjedelmében itt olvashatják a parókus lelkész életútjáról készült írást:

 

Egy apostoli küldetésű sáfár lelkész negyedszázada Szombathelyen

Negyedszázados szolgálat, és építőmunka után, augusztus 31-vel lemond lelkészi állásáról Gregersen-Labossa György, a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség parókus lelkésze. Az indíttatásról, az építő munkáról, küldetésről, családról és a jövőben rá váró feladatokról kérdeztük a „menedzser” lelkészt.

Lelkész családba született. Ez egyben azt is jelentette, hogy nem lehetett más választása, mint a papi pálya? 

A reformáció kezdete óta él a hagyomány a protestáns egyházakban, így az evangélikus egyházban is, hogy általában a papi ház egyfajta szellemi műhelyként is működött a falu, vagy város életében, és a sokgyermekes lelkészi család egy vagy két fia vitte tovább édesapjának hivatását. Ez kimutatható generációkra visszamenőleg. A kommunizmus e tradíción változtatott ugyan, de az üldöztetés ellenére – tekintettel arra, hogy a lelkészcsaládok gyermekeinek nem volt egyszerű az ötvenes hatvanas években egyetemre jutni – így sokan kerültek a teológiára. Ez bár kényszerűségnek tűnik, mégis Isten kegyelmének jeleként is értelmezhető, mert a keresztyén ellenes kommunista sátáni korszak idején – ha nehezen is – de talán ennek is köszönhetően, nem kellett az evangélikus papképzést felfüggeszteni. Mi négyen vagyunk testvérek, két bátyám van és egy nővérem. Egyedül én mentem a teológiára négyünk közül, legkisebbként. Igen, nekem fontos és meghatározó dolog volt az édesapámnak a példája. Téma volt a családban az utánpótlás és staféta, de sohasem erőltetve, sőt inkább – az ő egyéniségének megfelelően – diszkrét szeretettel. Persze magam leginkább focizni szerettem, kézilabdázni, de tanultam hangszereken is, így klarinétoztam, majd szaxofonoztam, sőt még Fóton is jártam, de nem voltam kiemelkedő tehetség, vagy elég szorgalmas. Arra jó volt, hogy megszeressem az éneklést és zenélést, ami a lelkészi szolgálatomban nagy segítség ma is.

A Jóisten szépen terelgetett a lelkészi pálya felé. Oly sokan prófétai elhívásra várnak, pedig a Mindenható gyakran egyszerű és világos módon szólítja meg azt, akivel terve van. Persze a keresztyén közösség, a lelkivezetők felelőssége ma is igen nagy abban, hogy valaki végül az egyházi szolgálatra szánja az életét, és némi önismeret tanítása sem ártana középiskoláinkban a pályaválasztás idején. Mindig is humán érdeklődésű voltam. A történelem érdekelt, később az egyháztörténet, családtörténet; és a mai napig, ha van időm, ezekkel szívesen foglalkozom. Ugyanakkor mindig szerettem közösségben lenni, kicsit magamra felhívni a figyelmet. Nyilván ez az extrovertált személyiségi jegyem is a közösségek felé, és a vezetés irányába terelt. Igyekeztem az iskolai közösségekben is kicsit „vezérré” válni, amiből a rothadó kádárizmus idején némi konfliktus is adódott, de ez a kis „pubertás-ellenzékiség” ma is büszkeséggel tölt el. Szerettem nagyon azt az ifjúsági közeget, amibe felnőttünk a nyolcvanas-kilencvenes években. Talán nem voltam átlagos gyerek, és serdülőkori lázadó korszakomat a 80-as években éltem, egészen 90-ig, az érettségiig. Feljártam Tamás bátyámhoz Budapestre és az egyetemi alkalmak akkori hangulatában is megmártóztam. Például a híres március 15-i ünnepségen az 56-os, ódon komód rejtett fiókjából előbányászott Kossuth címert mellemre tűztem, de a Dunakör kezdetlegesen gyártott kitűzőjét is bátran viseltem. Tehát életem „murci” korszaka ebben közegben telt, amiért nagyon hálás vagyok a történelem Urának.

És persze előttem, mint pozitív példa állt édespám és nagybátyám lelkészi munkája. Két különböző karakter, de mind a ketten egyházunk elkötelezett papjaiként szolgáltak hűségesen. Nagybátyám, Labossa László, egykori kölcsei lelkész, a mai napig közöttünk van. Isten éltesse sokáig! Édesapám, Labossa Lajos 2002-ben sajnos elhunyt. Ahogy támogatását pályám első éveiben bírtam, úgy halála óta szenvedem hiányát. És persze egyéb lelkész példája is előttem volt, sőt vonzott, hiszen ezekben a körökben mozogtunk, és ez abba az irányba terelt lassan, de biztosan, hogy végül a Hittudományi Egyetemre jelentkeztem 1991-ben. Az érettségi után, majdnem egy évet voltam Németországban. Ez egy óriási lehetőség volt a rendszerváltozás után. Átéltem a német egyesülés eseményeit Essen városában, és olyan helyen élhettem, ahol nem hallottam magyar szót, több, mint tíz hónapon keresztül. Megismertem a német keresztény ifjúsági egyesület (CVM-KIE) városi misszióját. Imponáló munkát és szervezettséget tanulhattam KIE gyakornokként, és tovább erősödött bennem a lelkészi pálya iránti vonzódás. A KIE itthoni munkájában hazatértem után aktívan részt vettem, és a szombathelyi ifjúsági életet is a KIE tematikára építettük fel. Vallom, hogy nem kell mindig újat kitalálni, egyszerűbb a jól bevált utakat újra kövezni. Dunántúl legjobb útjai is a rómaiak által kijelölt nyomvonalakon halad.

Elérkezett a teológiai tanulmányok ideje. Miként emlékszik vissza ezekre az évekre?

A teológián eltöltött négy évre örömmel gondolok. Ebből egy évet, pontosabban két szemesztert Bécsben hallgathattam, ami életem egyik legszebb időszaka volt. A „murci korszakom” letisztult, és az „újbor-korszakomba” léphettem, és a még nyers, de kialakulóban lévő ízeket élvezhettem. Nem titok, hogy a tanulást Bécsben és a pesti teológiánkon kezdtem először igazán értékelni, és egyre jobban is ment. Ott kezdtem élvezni a nyelveket, az egyháztörténetet, a dogmatikát és mindazt, amit a teológia tudománya jelent. A bécsi tanulmányaim során belekóstolhattam abba, hogy milyen egy európai nagyváros patináns egyetemének hittudományi karán más diszciplínákat is hallgatni, mit jelent az a nyugatias, kicsit szabadabb teológiai gondolkodás, ami akkor egy „keleti” fiatalembernek érdekes volt. Összességében nagyon szerettem a teológiát, és nagyon szerettem a tanáraimat is. Sajnos sokan már nem élnek közülük. Érdekes korszak volt a kilencvenes évek elején, amikor jelen voltak még a múlt árnyai, gyötrelmei, ugyanakkor egy felszabadult közegben, izgalmasan lehettünk egyetemisták. Budapesten több mint harmincan voltunk az évfolyamban, tehát akkor volt egy felvételi bumm a rendszerváltozás után, amikor sokan érezték úgy a különböző táborok, konferenciák hatására, hogy a lelkészi pályát választják. Nagyon jó évfolyamunk volt, máig tartó barátságok szövődtek, sokan lettünk lelkészek. Talán ezért is kötődöm az intézményhez, és örülök neki, hogy a jövőben a diakóniai képzési központ felépítésben talán egy kis szerepet kaphatok.

Mikor és hogyan került Szombathelyre?

Szombathelyen 1996-ban nyugdíjba vonult Fehér Károly, akit Isten éltessen sokáig! Ő elköszönt és megkezdődött 1996-ban a lelkész választás. Több jelölt is volt, de végül nem választott lelkészt a gyülekezet. Mivel a gyülekezet nem tudta a megfelelő időhatáron belül elvégezni a feladatát, az ügy visszakerült a püspökhöz. Akkor D. Szebik Imre volt a püspök. Júniusban befejeztük egyetemi tanulmányainkat, és teltek múltak a hetek, én pedig vártam az ordináció időpontját és a kápláni kiküldést, de hát nem jött a levél. Püspök úr bölcsen megvárta a szombathelyi lelkészválasztás eredményét. Végül augusztus elején megkaptam a kiküldésemet, és a gyülekezetet is értesítették, hogy én érkezem szeptembertől. Akkor volt 100 éves a szombathelyi templom, és az ünnepségre már engem is meghívtak. Az akkori kerületi felügyelővel, Farkasházi Ferenc bácsival együtt utaztunk bogárhátú autómmal, magam korábban nem igen jártam Szombathelyen. Megérkeztünk az ünnepségre, tele volt a templom, majd az ebédnél Püspök úr bemutatott az akkori gyülekezeti nobilitásoknak. Közben augusztusban megszületett Júlia Réka leányunk is. A feleségem és a gyermek még Tatabányán volt, és amikor már rendeződtek a körülmények, november elején, végre ők is Szombathelyre költöztek. Szeptemberben volt a szentelésem az oroszlányi evangélikus templomban. Selmeczi Lajos barátommal együtt álltunk a barokk oltár előtt, ahol Szebik püspök úr szentelt fel minket, és két lelkész apa, és Fabiny Tibor professzor úr segédkezett a liturgiában.

Egy év elteltével új választást kellett volna kiírni, de a gyülekezet kérte, hogy ne helyezzen el a püspök úr, mert engem megkérdeztek a tavasz során, hogy abban az esetben, ha a lelkészi vizsgámat leteszem, akkor itt maradnék-e lelkésznek. Ugyan sok bizonytalanság vett körül, de igent mondtam. Letettem a lelkész vizsgát, és megválasztottak parókus lelkésznek 1998-ban.

Hamar megszokta a nagy gyülekezetet és a templomot?

Tatabányán nőttem fel, ott egy egészen speciális gyülekezet él. A bányaművelés miatt már a 19. század óta gyakorlatilag a teljes történelmi Magyarország területéről költöztek oda az emberek. Tisztségviselők, bányászok mesteremberek. Aztán Trianon után jött az újabb hullám, de a szocializmus erőszakos urbanizációja is erősítette ezt a folyamatot, így az az evangélikus gyülekezet is rendkívül heterogén volt. Tatabányán tehát kicsit gyökértelen gyülekezet volt, és ezért ez különleges lelkészi feladatot jelentett. Apám mindig mondta, hogy már várja azt a generációt, amely végre egyszer kimondja, hogy tatabányai a mi templomunk. Mert a hívek néha-néha megjelentek, és akkor megkérdezte őket, hogy hol voltak az utóbbi hetekben? Azt válaszolták, hogy tudja Lelkész úr, a mi templomunk az Surdon van vagy Kemenesmihályfán. De fogékonyak voltak az újra, ezért sok új dolgot is szívesen fogadtak. Kis gyülekezet volt, szép templommal, és familiáris hangulat uralkodott. Ehhez képest a szombathelyi templom valóban egy nagyon nagy templom volt első ránézésre. Nem terveztem, hogy egyszer majd nagy gyülekezetet fogok vezetni, sőt feleségemmel az volt az álmunk, hogy norvég felmenőim miatt is, az egyetemi tanulmányaim végeztével, ösztöndíj segítségével, egy gyakornok évet eltölthessünk Norvégiában. De közben megérkezett a gyermek, és így az egész dolog elmaradt. Így kerültünk Szombathelyre, aminek őszintén mondom, hogy nagyon örültünk. A szombathelyi gyülekezet egy tipikus vasárnapi gyülekezet volt, ahogy az első körben én láttam, nagyon sok érdekes dologgal, ami furcsa volt a számomra, de sok minden imponáló is volt; így hát belekezdtünk a munkába.

Két mondatra emlékszem vissza a megválasztásommal kapcsolatban. Az egyiket megboldogult Dr. Kneffel Pál főorvos úr mondta, aki így fogalmazott: „Csikót kötöttünk a kordély elé”. Ez volt az első mondata, amikor a választásom került szóba, és végül is igaza volt. A másikat Ittzés János püspök úr mondta, aki akkor még a kőszegi gyülekezet lelkészeként szolgált. Megválasztásom napján elvittem a fiatalokat kirándulni Kőszegre. Emlékszem, egy novemberi vasárnap volt, és ott mentünk el istentiszteletre. Ittzés János lelkész úr köszöntött a templom ajtóban, és volt egy félmondata: „…lehet, hogy egy kicsit korai ez a dolog, mert hát ilyen gyülekezetből, mint a szombathelyi gyülekezet, nyugdíjba szoktak vonulni”. Arra utalt, hogy egy ilyen nagy gyülekezetbe idősebb szolgálóknak illik érkezni. Neki is igaza volt, de a szükséghelyzetben az egyház Ura mégis így rendezte. A püspök, a gyülekezet megbízott bennem, én megszerettem a gyülekezetet, és úgy alakult, hogy 24 évig itt szolgálhattam. Nagyon hálás vagyok érte a Szentháromság Istennek.

Egy sajátos bizalmi helyzetben voltam kezdettől fogva, amiben egy kicsit könnyebben mozoghattam. Ettől függetlenül voltak konfliktusok, mert az a lelkész, akinek nincsenek konfliktusai az evangélium ügyéért, az nem pásztor, hanem béres. Bennem elég korán kialakult egy határozott teológiai gondolkodás, amely némileg összefügg a családi lelki örökséggel, két lelkész elődöm személyével. Nagyapám, akit nem ismertem - édesapám apjáról van szó - vallástanár és hitoktató lelkész volt Debrecenben, majd Nyíregyházán a Geduly Gimnázium igazgatója. Ő egy rendkívül karakteres figura volt a Horthy korszakban. A Felvidékről származott a Gömör megyei Rozsnyóról, és Eperjesen végezte a teológiai akadémiát. Egyébként a Labossa család Murány vára környékéről származik, de Rozsnyóra szinte „hazajárunk” mai is. Murány és környéke a Gömöri reformációnak volt a szellemi központja. Több forrás alapján kimutatható, hogy a 16. századtól Labossa lelkészelődök éltek e vidéken, sőt, Labossa Fülöp (1565) személyében még wittenbergi diák is volt felmenőink között, és Rozsnyó első magyar lelkészét is Labossa Péternek (1597-1615) hívták. Nagyapám racionális gondolkodású, jó szervező vallástanár, cserkészvezető, és kiváló teológus volt, sok nyelven beszélt. Apám az ébredés világából jött, tehát a háború alatti, háború utáni időszakról beszélünk. A háború után Sopronban végezte a teológiát. Ő vállaltan Túróczy püspök köréhez tartozott, tehát a lutheránus ébredés, élő vizes mozgalmához kötődött, vagyis az ébredés nem szélsőségesebb irányaihoz. Nagyon melegszívű ember volt, nem véletlenül emlegetik még ma is sokan, akik ismerték, egyszerűen Lala bácsiként. Mindkét teológiai örökség fontos számomra, és például segített abban, hogy a gyakorlati teológia akár liturgikai, akár diakóniai részéhez egyre közelebb kerüljek. Igaz, apám soha nem vezetett diakóniai intézményt, erre a kommunizmusban neki nem volt lehetősége, de például esperesként lelkes támogatója volt a diakóniai intézményeknek, majd rendszerváltozás után a lajoskomáromi szeretetotthon megalapításában részt is vett, tehát ezek a diakóniai hatások ott élnek bennem.

Szombathelyen is sorra jöttek az intézmények. Ezeknek az elindítására miként gondol most vissza?

Nem én találtam ki, hogy otthont építsünk, hanem egy ajándék szülte a megvalósítást. Nem sokkal azután, hogy megkezdtem a munkámat, és ezen a ponton emlékezzünk meg Pintér János esperes úrról is, aki az első években a principálisom volt. Sajnos már nincs közöttünk, de neki is nagyon sokat köszönhetek a szombathelyi szolgálatomban. Tehát, ő vitte a hivatali ügyeket, én pedig végeztem a szolgálat különböző formáit. Egyszer jött egy idős gyülekezeti tag, Dr. Várhegyi Károlyné, aki azt mondta, hogy adna nekünk pénzt, de az a kérése, hogy ebből egy idős otthon épüljön fel. Akkor a gyülekezet döntés előtt állt. Egy olyan döntés előtt, ami előtt még sohasem addigi története során. Megriad és illedelmesen megköszöni a felajánlást, vagy pedig veszünk egy mély levegőt, megfeszítjük izmainkat és belevágunk a megvalósításba. Mindenki érezte a presbitériumban, hogyha az otthon megépül, akkor a gyülekezet életében korszakváltozás kezdődhet, és hála Istennek a gyülekezet presbitériumát sikerült abba az irányba terelni Pintér esperes úrral, hogy Isten kezéből bátran fogadja el ezt a lehetőséget. Aztán jött az áldás is, mert a kisebb összegből 40 millió lett, aztán az egyházunk és az önkormányzat is segített, és megépítettük az otthont. Létrehoztuk a Szeretetszolgálatért Alapítványt, ami azóta is nagy támasza a tevékenységeinknek. Nagy összefogás és alkotó erő szabadult fel a gyülekezetben, ami a későbbi lépéseket is megalapozta. Ebben az időben Vincze Csaba felügyelő úr áldozatos munkája és mérnöki tevékenysége is sokat jelentett a mindennapokban.

2001-ben fejeződtek be a munkálatok. Bizony ez egy szintlépés volt a gyülekezet életében. Ha egy gyülekezet intézménnyel gazdagodik, akkor egyúttal kilép a templom falai közül. Kell hozzá bátorság, kell hozzá hit! Adódott egy lehetőség, aminek én fiatalon, amennyire lehetett az élére álltam a gyülekezettel együtt. Onnantól kezdve elindult ez a szerves fejlődés, megnőtt az egyházközség presztízse a városban. Ez egy jó otthon volt kezdettől, egy új, szép otthon, de egyre kisebbé lett. Akkor jött a következő lépés a megyei önkormányzattal. Emlékszünk még, a Medgyessy – Gyurcsány rémes és kártékony politikai korszak idejét éltük, és ekkor vettük át, 2004-ben a Középhegyi úton működő intézményt, amit ráadásul az akkori baloldali vezetésű város nagyon szeretett volna magának megszerezni. Ellenszélben, de 2004. április 1-től már két evangélikus diakóniai intézmény működött a városban 90 idős, 60 súlyos-középsúlyos fogyatékos lakóval.

Sokat kellett harcolni, de megérte. Volt egy koncepció és egy elgondolás. Gyakran érzek egy pillanatot, amikor fellobban bennem az „apostoli tűz”, ami tettekre sarkall. Persze a közösség jó, ha kontrolt gyakorol a vezető felett, de nagy baj, ha gátjává lesz a misszió vagy diakónia ügyének. Az apostoli szenvedély tűzét a Lélek adja, akiért szüntelenül imádkoznunk kell! Most is parázslik bennem! Úgy érzed, hogy a feladat nem ördögtől való valami, sőt éppen ellenkezőleg, Istentől való, tehát hajlandó vagy magadat is égetni érte. Azt hiszem a keresztyén kurázsi is ebből születik. E nélkül a szolgálatunk erőtlenné válhat.

Végül tehát átvettük az intézményt, rendbe tettük és tartjuk ma is. Ugyanez a történet az iskola esetében, és a többi szolgálati ág kapcsán is.

Elmondtam az idei gyülekezeti közgyűlésen is, ahol utolsó lelkészi jelentésemet tettem, hogy az oltártól indulnunk (W.Löhe) el, és az oltárhoz térünk vissza egyéni életünk és gyülekezeti szolgálatunk során is. Tehát, amikor az istentiszteleten részt veszünk, amikor az Istent tiszteljük, dicsérjük, a Szentlélek munkálkodik közöttünk, vigasztalunk, dicsőítünk, örülünk, gyónunk, úrvacsorázunk, és utána a Szentlélekkel megtelve kilépünk a templom előtti térre, és onnantól kezdve, ha figyelmesek vagyunk, és nem csak magunkkal vagyunk elfoglalva, akkor rögtön megtapasztaljuk: Isten kegyelme és szeretete átölel bennünket, amúgy meg feladat is adatik nekünk. És ha elkezdünk körbenézni, akkor látjuk, hogy előttünk hever ezernyi lehetőség is. A Jóisten van annyira kegyes, hogy adott esetben még válogathatunk is a feladatok közül. Nem akarja, hogy mindent megcsináljunk, de azt viszont tudja, hogy merre orientáljon minket. És ehhez ad segítőtársakat. Tehát, amikor arról beszélünk, hogy a szombathelyi gyülekezet utóbbi 24 évében mi minden történt, akkor a dolognak csak az egyik része szól a lelkész munkájáról, mert munkatársak nélkül, elkötelezett, lelkes önkéntes munkatársak nélkül a szolgálatom elképzelhetetlen lett volna! A lelkésznek az a feladata, hogy meglássa a másik ember szemében a tüzet, és segítse felismerni az oltártól felálló testvérnek, hogy milyen karizmát adott neki az Isten, és ezt az erőt megpróbálja becsatolni az egyháznak a malomkerekébe, hogy azok az energiák, amelyek máshol is bevethetők volnának (pl. civil világ), inkább a gyülekezetben hassanak, alkossanak és gyarapítsanak. Én erre törekedtem, és ha valakiben láttam kezdeményezést, segítettem. Például: „Csináljunk férfikört” -, „Jó csináljunk, de lássam azt az öt embert, aki élére áll a kezdeményezésnek és megtölti tartalommal! Ne azt várjátok, hogy majd én megcsinálom!” Nagyon sok gyülekezet azért csalódik a lelkészben, és azért nem történik semmi, mert azt várják, hogy a fizetett alkalmazott mindent megcsináljon. És aztán nagyon sok lelkész ebbe a szerepbe bele is ragad, és azt gondolja, hogy neki kell a talicskát is tolni, meg harangozni, kántorizálni stb. Így alakulnak ki az egészségtelen viszonyok. Legyenek a hívők társak a szolgálatban! Mindenki csak annyit ajánljon fel idejéből és tehetségéből, amennyit tud! Van, akinek több adatik, és van, akinek kevesebb. Idő és odafigyelés. Így működhetnek a csoportok a mai napig Szombathelyen is, legyen szó a kórusról, férfikörről, a nőegyletről, az ifjúsági csoportról, az iskoláról és a többi intézményről.

Az iskola alapítás mindig ott volt a tudatunkban. Tudtuk, hogy Szombathelyen sok evangélikus gyerek él. Mindig 100 fölött volt a hittanosok száma. Én bizony többször kinéztem, - mint ahogy a Középhegyi út intézményt is, esti biciklizés közepette - az Eötvös Iskola épületét, amely a templomunkhoz közel volt, mégpedig a Szent László király utcában. Az egyik pillanatról a másikra jött a hír, hogy bezárják az iskolát. Adódott ismét a lehetőség. Az iskolák átvétele nagyon sok helyen feszültséget okozott a rendszerváltozás után, mert a tanárok, a szülők, a politika, a sajtó gyakran ellenséges hangulatot keltett az egyházzal szemben. Ez persze soha nem hiányzik senkinek. Ez a helyzet más volt, sőt áldott pillanatba csöppentünk, mert a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség az iskola megmentőjeként jelent meg a közvélemény előtt. Mindenki megköszönte, hogy egyáltalán elgondolkodunk az iskola átvételén. Bekerült a köztudatba, a Vas Népe újságban megjelent, hogy az iskolát nem kell bezárni, mert létezik másik út is, vagyis politikai tényezővé vált a gyülekezet, mert a helyi politika is így tudott a népszerűtlen helyzetből kifarolni. A baloldali városvezetés bár igyekezett még lehetetlennek tűnő helyzetet teremteni, de végül olyan helyzet állt elő, amelyben ügyesen navigálva az eseményeket, megerősödtünk, és a társadalmi elismertségünk is nőtt a városban. Az egy más kérdés, hogy egy lerobbant infrastruktúrájú, mindenféle szempontból rendkívül elhanyagolt iskolát vettünk át, illetve alapítottunk egy újat a helyén. Ismét fontos döntés előtt állt a gyülekezet: Vállaljuk, merjünk belevágni egy tanévvel korábban, mint terveztük, vagy nem. Többen voltak ismét azok, akikben volt ehhez bátorság. 2007-ben vettük át az iskolát, és szeptember elsejével indult az első egyházi fenntartású tanév. Akkor kb. 180 gyermekkel kezdtünk, ma közel 400 gyermek jár hozzánk. Tényleg egy jól prosperáló általános iskolát indítottunk, amely rövid és hosszútávon is, kimutathatóan a gyülekezet építését szolgálja. Tehát az iskola nem luxus! Az egy befektetés a jövőbe, ahogy Bánfi Péter egyházközségi felügyelő úr oly szépen fogalmazza meg újra és újra, akinek külön köszönettel és johannita lovagtársi szeretettel tartozom az elmúlt években nyújtott minden támogatásáért. Azok a gyerekek, akik a Reményikbe járnak, és evangélikusok, sokkal nagyobb egyházismerettel, tudással, lelki élménnyel rendelkeznek majd, mint mondjuk azok az evangélikus gyerekek, akik nem egyházi iskolát látogatnak. Azok a pedagógusok, akik hozzánk tartoznak, egészen biztos, hogy a gyülekezeti élet más területén, ahogy látjuk is, bevethetők és alkalmazhatók. Nem beszélve arról, hogy infrastruktúrával is bővültünk, és a lehetőségeink is kitárultak. Egyházi iskola hivatása, hogy egy olyan városban, ahol komoly katolikus többség él, olyan katolikus gyerekeket neveljünk, akik ismerik az evangélikus egyházat, megértik az evangélikus kultúrát, és elsajátítják az evangélikus egyháztörténetet. Ők lesznek azok, akik számára az ökumené akár természetes is lesz. Jónak tartjuk, hogy az iskolába több katolikus gyerek jár, és annak meg még inkább örülünk, hogy évről évre nőtt az evangélikus gyerekeknek a száma. Bár őseim között voltak szép számmal tanárok, de én nem vonzódtam különösebben a pedagógia tudományához. Ennek ellenére volt egy elgondolásom arról, hogy az iskola ne legyen hagyományos egyházi iskola, hanem próbáljunk meg nyitni olyan értelemben, hogy a modern pedagógia eszközei is fokozatosan megjelenjenek. Némi intellektuális küzdelem kialakult ugyan emiatt a fenntartó képviselője és egyes pedagógusok között néha-néha, de még szeretetteljes légkörben. Mindig elmondom a nyílt napra érkező szülőknek, hogy az evangélikus iskolát játékosan úgy pozícionáljuk, hogy ha egy képzelt vonal egyik végére helyezzük mondjuk a római katolikus egyházi iskolát, és a másik végén a Waldorf típusú iskola van, akkor a szombathelyi evangélikus iskolánkat valahol középen találhatják. Nem mereven középen, hanem az iskola szellemiségében egyszerre van jelen a keresztyén értékrend, a hazaszeretet, - Reményik Sándor neve sem véletlen -, tehát adjon az identitás területén valós többletet az iskola, ami 2007-2008-ban enyhén szólva kuriózum volt. Sátory Károly igazgató úr nagyon jó partner volt ebben. A másik oldalon viszont legyünk nyitottak az újszerű dolgokra a pedagógiában, és sajátítsuk el egyre tudatosabban a gyermekközpontú pedagógia eredményeit, vagy legyünk tekintettel az érzelmi intelligencia jelentőségére is az oktatásban. Mit jelent a kooperatív oktatás, mit jelent a diakóniai dimenzió az iskolában, s ez hogyan jelenhet meg az iskola mindennapjaiban? Tehát ezek azok a hívószavak, amelyeket a huszadik, huszonegyedik századi iskolában már nem lehet megkerülni. Szerintem a Reményik-iskola eredményességének a titka abban rejlik, hogy az egyik oldalon egy nagyon stabil értékrenden alapul, amely az egyetemes keresztyén értékekhez, az evangélikussághoz és a magyarsághoz való kötődés. Ugyanakkor az evangélikus szellemiség hagyományosan felszabadít minket arra, hogy az oktatásunkban kipróbálhatunk újszerű módszereket is, sőt kötelességünk is ez. Ennek az oktatási koncepciónak meg is lettek az eredményei. Ez nem elit iskola! Persze a tehetséggondozáson is nagy hangsúly van, és ez nemcsak a művészetekben van így, hanem a közismereti tantárgyakban is, hiszen országos tanulmányi versenyeken is imponálóan szerepelnek gyermekeink. Legyen olyan légkör, ahol nincs kényszer, hanem mindenki haladjon a maga ritmusában. És legyen egy olyan szeretetteljes közeg, ahol a gyermek megkapja a támogatást és megkapja az elismerést is. Tehát, a tehetséggondozásnak és a felzárkóztatásnak mindig együtt kell járnia. Persze a legfontosabb, hogy épüljön az egyház és gyülekezet, de ehhez viszont a gyülekezetnek valódi lelki hátteret kell biztosítania az iskolának.

Miként jött a képbe a Bobai iskola?

Ami a szombathelyi iskolában történik, annak kell Bobán is történnie. Sokan megkérdezték a a bobai iskola átvételekor, hogy mit akarunk mi Bobán, úgy 60 kilométerre Szombathelytől? Ugyanakkor azt láttam, amit Szebik püspök úr mondott nekem útravalóként: Vedd tudomásul, független attól, hogy fiatal vagy, te vagy a megyeszékhelyen; és a megyeszékhelyi gyülekezetnek és a megyeszékhely gyülekezeti lelkészének mindig egy kicsit tekintettel kell lenni a megye kisebb gyülekezeteire. Tehát segíteni kell itt, ott, amott. Az erőszakos urbanizáció miatt évtizedeken át költöztek Vas megye településeiről a városba az emberek, és a gyülekezetünk nagy része nem tősgyökeres szombathelyi, hanem ide költözött családokból áll. Ha Vas Megyében nézzük az evangélikus egyházat, akkor az első számú nyertese e folyamatnak a szombathelyi gyülekezet, és innentől kezdve tehát van mit a szombathelyieknek törleszteni. Lehet pénzt adni, de nem ez a megoldás. A bobai iskolát az állam átadta a Szombathelyi Evangélikus Egyházközségnek. A bobai gyülekezet nem tudta átvenni, hisz intézményfenntartáshoz még nem volt meg a kellő erő. Nálunk pedig akkoriban már egy jól prosperáló iskola működött. Miért ne tennénk meg azt, hogy megerősítjük a helyi közösséget azzal, hogy az adott iskolát megmentjük? Ez egy kicsit a vidék megtartó misszió része, ami nekem amúgy is szívügyem, mert az egyházunk jövője múlik rajta, és egyes helyeken a 24. órában járunk. A kis, erőtlenedő, néha depresszióba süllyedő közösségeket úgy tudjuk megerősíteni, ha egy egyházi intézményt odahelyezünk, így az intézmény egyrészt a lelkészt is megtartja, mert munkát ad neki, másrészt pedig nagy valószínűséggel az emberek is kevésbé vándorolnak el, hisz jó iskola vagy óvoda működik a falujukban, vagy a szomszéd községben. Tehát nem csak pénzről, hanem identitásról és vidék megmentéséről is szó van.

Miért látta szükségét annak, hogy az egyház átvegye az Ágfalvai Pszichiátriai Betegek Otthonát?

2015-től a diakóniai bizottság elnökeként részt vettem a kormánnyal való tárgyalásban, aminek az volt a lényege, hogy a magyar kormány úgy gondolta, miniszterelnök úrral az élen, nagyon helyesen, hogy minél több szociális intézményt adjon át az állam az egyházaknak. Két három évig ment a tárgyalás, és 2018 január elsejével több intézmény mellett, az ágfalvai is átkerült egyházi gondozásba. Az alapgondolat az volt, hogy az evangélikus egyház intézményt csak ott vesz át, ahol van élő gyülekezet, amely hajlandó lelki hátteret nyújtani a diakóniának. E nélkül nincs értelme. Ágfalva azért került elő, mert az ágfalvai lelkésznő, Heinrichs Eszter, aki most az intézmény lelkésze, konkrétan megkeresett minket, hogy „mentsük meg” ezt az intézményt! Elmentünk, megnéztük, és felkerült a listára. Láttuk, hogy a szakmai munka nagyon magas színvonalú, a lakók között aktív művészeti terápia folyik, igaz az infrastruktúra miatt egy kicsit elszomorodtam. De ugye a szakmai munkát sokkal nehezebb megváltoztatni, az infrastruktúra csak pénz kérdése. Így került hozzánk az intézmény, még akkor is, hogyha 60 kilométerre van tőlünk. Persze voltak viharok, harcok, mert minden változás a felszínre hoz olyan dolgokat, amelyekkel szembesülnünk kell, de egy nagyon komoly munka zajlik ott, és így lesz a jövőben is a Szombathelyi Evangélikus Diakóniai Központ keretén belül. Ugyanez igaz a nevelőszülő hálózatra is, amely szintén egy kicsit a falu megtartó törekvésekhez is köthető. Több mint ötven gyerek van a nevelőszülő hálózatunkban. Nem volt az evangélikus egyháznak nevelőszülő hálózata, illetve egyetlen egy volt Csillaghegyen, amit civil szervezettől vett át a csillaghegyi gyülekezet. Minisztériumi egyeztetéseken visszatérő felvetésként hangzott el, hogy az evangélikus diakónia a gyermekvédelem terén miért nem bátrabb? Gondoltam, jó, akkor kezdjük el! Nyilván a diakóniai bizottság elnökeként nagyobb felelősség terhel, és a családi bölcsődék alapításához hasonlóan, úgy gondoltam ezen a területen is kezdődjön el végre a munka, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha mások is kedvet kapnak hozzá. Ma már három evangélikus nevelőszülői hálózat működik. Mi e szolgálat területén is a falvakat erősítjük, lehetőleg olyan helyeken, ahol fogy a gyerek. Oda visszük a gyerekeket állami gondoskodásból, és a szülőknek lehetőséget adunk. Nemrég nyitottunk egy házat éppen Bobán, és nemsokára költözik oda egy újabb család, és a gyerekek már a mi iskolánkba, mi óvodánkba fognak járni, így fokozottan odafigyelhetünk rájuk. Ezt nevezem én rendszer szemléletű gyülekezet, illetve egyházépítésnek, vagyis a szolgálati ágak erősítik egymást.

Hogyan jellemezné Szombathely történelmi egyházainak az együttműködését?

Fehér Károly, az elődöm idején, de még Lehel Ferencet is említhetem, kialakult egy jó hangulatú ökumenikus közeledés a városban. Az ökumené iránti elkötelezettségemet szintén apámtól örököltem, aki korát megelőzve élte meg már a kommunizmus idején az ökumenikus mozgalmat Tatabányán. Tudomásul kell venni, hogy az istentiszteleteinken szép számmal vesznek részt – családi kötelék miatt – római katolikusok. Keressük, ami összeköt, és ne, ami szétválaszt. A diakónia és liturgia két olyan területe az egyházi életnek, ahol az ökumenét a szólamok szintjén túl, szépen gyakorolhatjuk. A liturgikus megújulás amúgy is szívügyem, és mindig nagyon bosszantott, hogy az evangélikus istentisztelet sokkal gazdagabb lehetne, mint ami napi gyakorlatban tetten érhető. Talán ezért is kerültem be a Liturgiai Bizottságba, és lettünk próba gyülekezetté az új Liturgikus könyv bevezetésének idején. Az ezzel járó méltatlan diskurzusra, ami kialakult egyházunk bizonyos köreiben, máig némi indulattal gondolok vissza. A közgyűlésen is elmondtam, hogy a szolgálatomnak két konkrét, teológiailag is értékelhető gyümölcse van. Az egyik az istentiszteleti megújulás, gazdag liturgikus élet a gyülekezetben, a másik pedig a rendszeres úrvacsorázó gyülekezet kialakulása. Ez két nagyon fontos dolog, és szolgálatunk forrása. Az összes többit ez élteti. Krisztus testében a vérkeringést az igehirdetés és a szentségek jelentik. Ha ez háttérbe szorul, és csak az intézményeket kezdjük el vizsgálni, akkor kívülről nézve ugyan impozáns lehet a munkánk, sőt a társadalmi megbecsülés szempontjából is fontos lehet, de ettől nem fog épülni az egyház, és a gyülekezet. A Szentlélek nélkül a dolgok nem működnek, és az ökumenével ugyanez a helyzet, de nem tudunk már ökumené nélkül élni. Felgyorsultak az események, és megint lemaradásban vagyunk. Tehát az, hogy az európai kereszténység ötszáz éven keresztül „ölte” egymást Jézus Krisztus nevében - főleg hatalmi megfontolásokból-, meghozta gyümölcsét. Nézzünk körbe józanul Európában! Én igyekeztem jó kapcsolatot tartani a katolikus, református, baptista kollégákkal. Még azokkal is, akikkel nem mindig értettem egyet. A református gyülekezettel hagyományosan jó a kapcsolatunk, hisz közös protestáns gyülekezetként indultunk és építették eleink gyönyörű templomunk. Amikor a statisztikai adatokat elemzem, és nyugtázom, hogy szombathelyi gyülekezetben mondjuk 15 házasságkötés van egy évben, és ebből egy olyan, amelyben evangélikus evangélikussal köt házasságot, egyébként pedig a 80-90%-os arányban római katolikus és evangélikus házasságkötés történik, akkor talán egyértelművé lesz, hogy ez a gyülekezet nem teheti meg, hogy ne legyen ökumenikus.

Hogyan élte meg a Gregersen-Labossa család ezt a 24 évet Szombathelyen?

A házassági szövetség, az evangélikus papi ház egy intézmény, legalábbis századokon át egy intézmény volt. Ma már egy kicsit más a helyzet, de még mindig fontosnak tartom a lelkészcsalád életét és szolgálatát. Tehát egy falusi, de egy városi közegben is a lelkész családja a gyülekezet életében egy fontos tényező. Ez így volt az én gyermekkoromban is, ebben nőttem fel, ebben szocializálódtam, tehát ez egy követendő minta volt a számomra. A feleségem hála Istennek, ebben partner volt a kezdettől fogva. Most leszünk 25 éves házasok, éppen augusztusban. Elég jól ismerjük egymás gondolatait, és ő mindenben mellettem állt, nem beszélve arról, hogy a Reményik-iskolában tanít. Tanító és fejlesztő pedagógus, nagyon jó fejlesztőpedagógus. Nyilván volt hátránya, hogy a lelkész, mint fenntartóként van jelen az intézményben, és az iskolában dolgozik a papné is, de ő ezt nagyon intelligensen igyekszik kezelni. Főleg az ő részéről volt kérdés, hogy oda menjen-e dolgozni, de én ragaszkodtam hozzá, mert az egyházi szellemiség és szakmai munka kialakításában számítottam rá. Tehát ő megtalálta a helyét, és nagyon sokat tett azért, hogy az iskola most ilyen helyzetben van, és ezért köszönet is illeti. Az ő jövője még kérdéses Budapesten, de biztosan ez is ki fog alakulni. Főleg a fejlesztés területén szeretne tovább dolgozni. Gyorsan jöttek egymás után a gyermekeink, persze nem volt könnyű, amikor picik voltak. Együtt nőttek fel, és a két nagyobb gyermekünk egyházi gimnáziumba járt Sopronba, Flóra lányunk pedig a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban érettségizett. Nekik is biztos vagyok benne, hogy ez a szombathelyi élet és közeg nagyon sokat jelentett. Ez egy életre szóló élmény volt, de hát ez nem egy egyoldalú játszma. A pap és családja a gyülekezettől igen sokat kapott. Tehát amikor azt mondom, hogy Szombathelyen munkatársi körök alakultak ki, és átéltük, mint család is, hogy a gyülekezeti életben erő rejlik, nyilván meghatározta egy életre a gyerekek gondolkodását is. Valószínűleg ez hatott Mátyás fiamra is, aki nem biztos, hogy lelkésznek készülne, ha nem pozitív impulzusok érték volna a gyülekezet részéről. Sok papgyerek azért távolodott el az egyháztól, mert napi szinten élték át, hogy a lelkész szülő élete nem áll másból, mint az értelmetlen vitákból és meg nem értésből a gyülekezet részéről. Ebbe nagyon bele lehet fáradni. Itt ő nem ezt látta, hanem azt, hogy egy olyan közegben élhetünk, amiben jó lelkésznek lenni. Mindig elmondom, mert ez fontos a számomra, hogy a legkomplexebb és legszebb értelmiségi pálya a papi pálya. És nem csak azért, mert sokféle tudománnyal kapcsolódik össze, hanem először is azért, mert van egy „transzcendens vonal”, ami más szakmában is jelen lehet, de erősen szubjektív módon. A lelkész esetében többről van szó. Ez egy „intézményesült transzcendens vonal”, amely komoly teológia kérdés. A másik szépsége a pályának, hogy a piciny gyermektől egészen a halálra készülő aggastyánig, a haldoklóig, az értelmiségitől a munkásemberig, a nőtől, a fiataltól a középkorúig, tehát minden korosztállyal foglalkozunk a gyülekezetben. Tanítunk, pasztorálunk, kazuális szolgálatokat végzünk, jelen vagyunk az emberek élete magaslatain az örömükben, de vigasztalunk a veszteségek idején is. Van, mikor egy családon belül három pici ikergyermek közül kettőt eltemetünk, de a harmadikat megkeresztelhetjük. Persze e pályához szükségünk van érzelmi stabilitásra is, és igazi reménységre. Gazdag hivatás ez, amelynek nincs párja más humán területen.

Szombathelyi papnak lenni azért egyfajta közéletiséget is jelentett. Elég intenzíven részt vettem az elmúlt huszonnégy évben a város közéleti tevékenységeiben, mert vallom, hogy ez hozzátartozik az értelmiségi léthez. Az egyik oldalon benne élünk a világban, a másik oldalon mégiscsak felszentelt személyként méltósággal kell, hogy szolgáljuk a városunkat és a hazánkat.

Sokat változott a 24 év alatt a Szombathelyi Evangélikus Egyház kommunikációja is.

A 21. században egy templom még csak szimbolikusan sem lehet zárva. Ez korábban a mi templomunkkal így volt. Ekkor hirdettük meg a nyitott ajtók politikáját, és kinyitottuk a templom ajtót. Legalábbis a nyári időszakban nyitott volt a templom. Hadd menjenek be az emberek, és lássák, hogy nyitva van az ajtó, amely mindig vonzza a keresőt. Ennek volt a kiteljesedése, amikor az egész teret kinyitottuk, és onnantól kezdve egy közösségi teret hoztunk létre a templom előtt. Ekkor jött a szlogen, „nyitott ajtók”, és ezzel a címmel először egy újságot szerkesztettünk, számítógéppel, régi nyomtatóval, fénymásolóval sokszorosítottuk. Nehéz volt, de megcsináltuk, és elindult a Nyitott ajtók, ami aztán negyedévente jelent meg körlevél formában. Aztán léptünk egy szintet, amikor a gyülekezetben felbukkantak olyan tagok, akik a média területéről jöttek. Szerintem nincs még egy olyan gyülekezet, ahol ennyi média munkás, médiával kapcsolatban lévő szakember lenne a gyülekezet tagja. Elkezdtük szerkeszteni a Nyitott ajtók havi televíziós műsorokat. Ennek nagyon jó visszhangja volt. Informatív műsort akartunk készíteni, amely bemutatja, hogy mi történik a gyülekezetben és intézményeinkben. Sok fiatal szerepel ezekben a műsorokban, és ügyeltünk arra is, hogy mindig legyenek benne gyerekek, akik iskolánkhoz kötődnek. Nagyon fontos volt a következő lépés, amikor a honlapok világa köszöntött be. Akkor indítottunk egy jó honlapot, majd egy honlap csoport épült, és kiegészült a szociális média különböző formáival. A Credo Rádió elindítása ennek a média fejlesztésnek volt valójában a csúcspontja. Amikor felmerült, hogy elsőként az evangélikus egyházban egy kisközösségi rádiót alapítsunk, akkor a sikeres pályázattal az eddigi kommunikációs szolgálatunk egészét koronáztuk meg.

Nehéz szívvel válik meg a gyülekezettől?

Itt lettem apává, itt lettem pappá, itt lettem férfivá, itt lettem vezetővé, tehát ezer szállal kötődőm Szombathelyhez és Vas megyéhez, és ez így is marad. Életem eddigi nagy részét itt éltem, és ezt nem felejtem el. Nagyon szeretem ezt a vidéket, nagyon szeretem ezt a várost; ez nem is kérdés. Ha az élet úgy hozta volna, hogy itt maradok, akkor folytattam volna tovább azt munkát, amit elkezdtünk. Vannak elképzeléseim, hogy mit lehetne még itt csinálni, mi az, amit még nem csináltunk meg, és vannak olyan deficit érzéseim, hogy mit lehetett volna jobban csinálni, vagy másképpen. Úgy tekintek erre, mint ahogy felfogták a középkori templomépítő szerzetesek a szolgálatukat. Megépítették a kis román kori templomot, kápolnát, aztán jött a következő, aki egy kicsit kibővítette, aztán érkezett más, aki gótikussá varázsolta. Sok esetben névtelenek maradtak az alkotók. Ugyan névtelen már nem leszek, de szeretnék mégis a templomépítő mesterek példájánál maradni. Egyedül Istené a dicsőség! Az egyházban, ha bármi történik, azt nem sikerként fogjuk fel, hanem áldásként. Ha valami elénk adódik, azt hivatásnak, szolgálatnak fogjuk fel, és nem pedig egy ugródeszkának. Alapvetően szintén teológiai kérdésről van szó. Bízom benne, hogy újabb falak épülnek Szombathelyen, és újabb tornyok magasodnak, és egyre több ember hallgatja az evangéliumot. Sőt, igyekszem segíteni továbbiakban is a gyülekezetet. Talán többen is összesúghattak a hátam mögött, hogy mi baja lehet a lelkész úrnak, hogy elhagyja a gyülekezetet ennyi év után? -, de azt hiszem, hogy ezt helyén kell kezelni, és biztos vagyok benne, hogy egy békés váltás mindenki hasznára válik. Azért egy dolgot elmondok, ami nagyon személyes. Édesapám 49 évig dolgozott a gyülekezetében, és többször elmondta, hogy talán váltania kellet volna, de más idők jártak akkor. Később pedig esperes lett és püspök helyettes, tehát Tatabányán maradt. Úgy éreztem, hogy nemcsak a magam szempontjából, a gyülekezet szempontjából is kellenek új hatások, kellenek új ingerek, más hang, más tónus. Néha kaptam kritikákat is, ami természetes. Voltak, akiknek a személyem nem volt annyira fontos, el is maradtak a gyülekezetből vagy háttérbe szorultak. Erre mindig az volt a válaszom, hogy három, négy lelkész szolgált itt az elmúlt tíz-tizenegy évben egymás mellett a vezetésemmel, ezért senki ne maradjon el a templomból, mert mondjuk, velem vagy a másik lelkésszel nem szimpatizál. Ilyen helyzetben ez csak kifogás. Igyekeztem határozott véleményemet képviselni, és egyfajta apostoli öntudattal végezni a szolgálatomat. Ezzel együtt munkakedvem is volt, tettem a dolgom, vagy igyekeztem tenni. Mindig vannak olyanok, akik inkább azt szeretnék, hogy a lelkész legyen jóságos pap, aki mindenkit megsimogat. Ez nem az én stílusom. Szép korszak van mögöttünk, amit Isten kegyelméből folytatódhat. Külön köszönet jár a lelkésztársaknak Torma-Hasza Mónikának és Steindl-Papp Juditnak, akikkel valódi szolgáló közösségben végeztük feladatainkat, de emlékezzünk meg Halasi András fiatal kollégánkról is, akinek tragikus elvesztése idején a lelkészek és gyülekezet lelki közössége megható módon forrott egybe.

Hogyan tovább? Mi lesz a küldetés szeptember elseje után?

Három olyan dolog van, ami előttem áll. Mind a három fontos természetesen! Az evangélikus egyház legnagyobb intézményének, a budapesti Sztehlo Gábor Gyermekotthon és Fogyatékosokat Befogadó Otthonok intézményének a vezető lelkésze leszek. Tehát nem intézményvezetői feladatom, hanem lelkészi feladatom lesz. A másik feladat egy régi tervhez és adóssághoz kötődik. Diakóniai bizottsági elnökként mindig két dolgot párhuzamosan tartottam fontosnak. Az egyik a szervezeti fejlődés, hogy bővüljön az evangélikus diakónia, minél több gyülekezetet erősítsünk meg, adjunk munkát embereinknek, és fejlesszük őket szakmaiságukban. A másik oldalon nagyon fontos törekvés kell, hogy legyen, hogy erősítsük meg a szolgálatunk teológiai hátterét. A diakónia nem egy jól szervezett szociális munka olykor imádsággal kiegészítve. Két dologgal kell megküzdeni. Egyrészt azzal, hogy van egy nagyon terhes örökségünk ezen a területen, ez pedig az úgynevezett Káldy-korszak teológiája, az úgynevezett diakóniai teológia, ami a szocialista rendszerben helyét kereső egyház alapvetően téves teológiai irányzata volt Magyarországon. A dolgok természetéből következik, hogy a politikai rendszerek változásával nem jár együtt azonnal a szellemi élet, és ezen belül például a teológiai gondolkodás megváltozása. Ugyanakkor a kilencvenes években megvolt a lehetősége annak, hogy a meglévő diakóniai intézményrendszerünk megújuljon, állami támogatáshoz jusson, és új intézmények jöjjenek létre. Elkezdett fejlődni az intézményrendszer, a másik oldalon viszont pont a teológiai gondolkodás nem tudott mit kezdeni ezzel, és zavarban volt, mert nem végezte el az egyház a teológiai megújulás munkáját, amelynek során a diakóniai teológiától eljutott volna a teológiailag megalapozott diakóniáig.

Ami nekem fontos volt a diakóniai bizottsági elnökeként, hogy a diakóniának az újszövetségi teológiai megalapozását újra felfedezzük és teológiai értelemben rehabilitáljuk a diakóniát. Ennek első lépéseként, elkezdtük a teológiai forrásvidékeket a lutheránus kereteken belül keresni. Elkezdtük a diakónia helyes teológiai hátterét megismerni és tanítani. Igen ám, de ehhez az is kell, hogy a teológiai műhelyek működjenek. Ez nem volt meg a Hittudományi Egyetem keretein belül, ezért nagy dolog, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház megalapította a diakóniai képzési központot, amelynek pontosan az lesz a feladata, hogy ezt a fajta teológiai bázison történő szakmai és egyéb képzést felépítse és a diakónia teológiai műhelyeinek szervezeti hátteret biztosítson. Örömmel veszek részt ebben a munkában is a jövőben. És a harmadik, - ami talán a legerősebb érv volt váltás mellett -, hogy az új, teológiai alapra épülő evangélikus diakonátus megszervezése is elkezdődhessen. A törvénynek megfelelően végre megjelenjen a püspök által felhatalmazott diakónus egyházunkban. Ezért vállaltam el a FÉBÉ Evangélikus Diakonissza Egyesületnek az elnökségét is, mert szeretnénk új tartalommal megtölteni e rangos múltú egyesületet, amely az országos evangélikus diakónushálózat lelki és szakmai háttereként fog szolgálni. Egyrészt van egy szép örökségünk, amit ápolni kell, például Túrmezei Erzsébet szellemi hagyatéka, másrészt a FÉBÉ a gyülekezeti diakóniai csoportok háttereként működhet a jövőben, illetve a diakónusok szakmai és lelki háttérintézményeként, komoly szolgálatra hívatott. A diakonátus pedig azokból a munkatársakból állna, akik munkavállalóink a diakóniában, és különböző szolgáltatásokban, de nem csak dolgoznak az egyházban, hanem a helyi gyülekezetnek is aktív, úrvacsorázó tagjai. Így a szolgálatukat nem csak egyszerűen munkavállalóként végzik, akik néha járnak templomba, hanem diakónus közösséggé akarjuk formálni ezt a több száz főre becsült evangélikus munkatársi kört. Az intézményeinkben nagy szükség van erre, hiszen a munkavállalóink csak töredéke evangélikus, és azon belül is szűkebb kör, amely rendszeresen templomba jár, és él az oltári szentséggel. Nagyon fontos, hogy az intézményi lelkész mellett legyenek olyan intézményvezetők, gazdasági vezetők, ápolók, gondozók, takarítók, szakácsok, akik a hitüket komolyan veszik, és az intézményen belül segítik a lelkészi munkát, és a diakóniának a szellemiségét megélik, és így az egykori diakonisszák helyére lépnek. Ezeket kívánja a FÉBÉ összefogni, támogatni, segíteni különböző módon. Később bővülhet a kör gyülekezeti önkéntesekkel is, akik szintén diakónusi szolgálatba állnak. Szeretném, ha a FÉBÉ belátható időn belül egy nagyon komoly egyházi civil szervezet lenne ismét, és a diakónia szolgálatába álljon. A diakónusok pedig a gyülekezetükben is végezhetnek különféle szolgálatokat karizmájuk szerint a parókus lelkész felügyeletével.

 

Interjú Gregersen-Labossa Györggyel

Az Evangélikus Élet legújabb számában olvasható egy interjú részlet, melyet Lovass Tibor készített búcsúzó parókus lelkészünkkel, Gregersen-Labossa Györggyel.

24 évet összefoglalni azonban nem olyan könnyű pár oldalban, így az interjúnak töredéke olvasható a nyomtatott kiadványban, ezért a teljes terjedelmében itt olvashatják a parókus lelkész életútjáról készült írást:

 

Egy apostoli küldetésű sáfár lelkész negyedszázada Szombathelyen

Negyedszázados szolgálat, és építőmunka után, augusztus 31-vel lemond lelkészi állásáról Gregersen-Labossa György, a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség parókus lelkésze. Az indíttatásról, az építő munkáról, küldetésről, családról és a jövőben rá váró feladatokról kérdeztük a „menedzser” lelkészt.

Lelkész családba született. Ez egyben azt is jelentette, hogy nem lehetett más választása, mint a papi pálya? 

A reformáció kezdete óta él a hagyomány a protestáns egyházakban, így az evangélikus egyházban is, hogy általában a papi ház egyfajta szellemi műhelyként is működött a falu, vagy város életében, és a sokgyermekes lelkészi család egy vagy két fia vitte tovább édesapjának hivatását. Ez kimutatható generációkra visszamenőleg. A kommunizmus e tradíción változtatott ugyan, de az üldöztetés ellenére – tekintettel arra, hogy a lelkészcsaládok gyermekeinek nem volt egyszerű az ötvenes hatvanas években egyetemre jutni – így sokan kerültek a teológiára. Ez bár kényszerűségnek tűnik, mégis Isten kegyelmének jeleként is értelmezhető, mert a keresztyén ellenes kommunista sátáni korszak idején – ha nehezen is – de talán ennek is köszönhetően, nem kellett az evangélikus papképzést felfüggeszteni. Mi négyen vagyunk testvérek, két bátyám van és egy nővérem. Egyedül én mentem a teológiára négyünk közül, legkisebbként. Igen, nekem fontos és meghatározó dolog volt az édesapámnak a példája. Téma volt a családban az utánpótlás és staféta, de sohasem erőltetve, sőt inkább – az ő egyéniségének megfelelően – diszkrét szeretettel. Persze magam leginkább focizni szerettem, kézilabdázni, de tanultam hangszereken is, így klarinétoztam, majd szaxofonoztam, sőt még Fóton is jártam, de nem voltam kiemelkedő tehetség, vagy elég szorgalmas. Arra jó volt, hogy megszeressem az éneklést és zenélést, ami a lelkészi szolgálatomban nagy segítség ma is.

A Jóisten szépen terelgetett a lelkészi pálya felé. Oly sokan prófétai elhívásra várnak, pedig a Mindenható gyakran egyszerű és világos módon szólítja meg azt, akivel terve van. Persze a keresztyén közösség, a lelkivezetők felelőssége ma is igen nagy abban, hogy valaki végül az egyházi szolgálatra szánja az életét, és némi önismeret tanítása sem ártana középiskoláinkban a pályaválasztás idején. Mindig is humán érdeklődésű voltam. A történelem érdekelt, később az egyháztörténet, családtörténet; és a mai napig, ha van időm, ezekkel szívesen foglalkozom. Ugyanakkor mindig szerettem közösségben lenni, kicsit magamra felhívni a figyelmet. Nyilván ez az extrovertált személyiségi jegyem is a közösségek felé, és a vezetés irányába terelt. Igyekeztem az iskolai közösségekben is kicsit „vezérré” válni, amiből a rothadó kádárizmus idején némi konfliktus is adódott, de ez a kis „pubertás-ellenzékiség” ma is büszkeséggel tölt el. Szerettem nagyon azt az ifjúsági közeget, amibe felnőttünk a nyolcvanas-kilencvenes években. Talán nem voltam átlagos gyerek, és serdülőkori lázadó korszakomat a 80-as években éltem, egészen 90-ig, az érettségiig. Feljártam Tamás bátyámhoz Budapestre és az egyetemi alkalmak akkori hangulatában is megmártóztam. Például a híres március 15-i ünnepségen az 56-os, ódon komód rejtett fiókjából előbányászott Kossuth címert mellemre tűztem, de a Dunakör kezdetlegesen gyártott kitűzőjét is bátran viseltem. Tehát életem „murci” korszaka ebben közegben telt, amiért nagyon hálás vagyok a történelem Urának.

És persze előttem, mint pozitív példa állt édespám és nagybátyám lelkészi munkája. Két különböző karakter, de mind a ketten egyházunk elkötelezett papjaiként szolgáltak hűségesen. Nagybátyám, Labossa László, egykori kölcsei lelkész, a mai napig közöttünk van. Isten éltesse sokáig! Édesapám, Labossa Lajos 2002-ben sajnos elhunyt. Ahogy támogatását pályám első éveiben bírtam, úgy halála óta szenvedem hiányát. És persze egyéb lelkész példája is előttem volt, sőt vonzott, hiszen ezekben a körökben mozogtunk, és ez abba az irányba terelt lassan, de biztosan, hogy végül a Hittudományi Egyetemre jelentkeztem 1991-ben. Az érettségi után, majdnem egy évet voltam Németországban. Ez egy óriási lehetőség volt a rendszerváltozás után. Átéltem a német egyesülés eseményeit Essen városában, és olyan helyen élhettem, ahol nem hallottam magyar szót, több, mint tíz hónapon keresztül. Megismertem a német keresztény ifjúsági egyesület (CVM-KIE) városi misszióját. Imponáló munkát és szervezettséget tanulhattam KIE gyakornokként, és tovább erősödött bennem a lelkészi pálya iránti vonzódás. A KIE itthoni munkájában hazatértem után aktívan részt vettem, és a szombathelyi ifjúsági életet is a KIE tematikára építettük fel. Vallom, hogy nem kell mindig újat kitalálni, egyszerűbb a jól bevált utakat újra kövezni. Dunántúl legjobb útjai is a rómaiak által kijelölt nyomvonalakon halad.

Elérkezett a teológiai tanulmányok ideje. Miként emlékszik vissza ezekre az évekre?

A teológián eltöltött négy évre örömmel gondolok. Ebből egy évet, pontosabban két szemesztert Bécsben hallgathattam, ami életem egyik legszebb időszaka volt. A „murci korszakom” letisztult, és az „újbor-korszakomba” léphettem, és a még nyers, de kialakulóban lévő ízeket élvezhettem. Nem titok, hogy a tanulást Bécsben és a pesti teológiánkon kezdtem először igazán értékelni, és egyre jobban is ment. Ott kezdtem élvezni a nyelveket, az egyháztörténetet, a dogmatikát és mindazt, amit a teológia tudománya jelent. A bécsi tanulmányaim során belekóstolhattam abba, hogy milyen egy európai nagyváros patináns egyetemének hittudományi karán más diszciplínákat is hallgatni, mit jelent az a nyugatias, kicsit szabadabb teológiai gondolkodás, ami akkor egy „keleti” fiatalembernek érdekes volt. Összességében nagyon szerettem a teológiát, és nagyon szerettem a tanáraimat is. Sajnos sokan már nem élnek közülük. Érdekes korszak volt a kilencvenes évek elején, amikor jelen voltak még a múlt árnyai, gyötrelmei, ugyanakkor egy felszabadult közegben, izgalmasan lehettünk egyetemisták. Budapesten több mint harmincan voltunk az évfolyamban, tehát akkor volt egy felvételi bumm a rendszerváltozás után, amikor sokan érezték úgy a különböző táborok, konferenciák hatására, hogy a lelkészi pályát választják. Nagyon jó évfolyamunk volt, máig tartó barátságok szövődtek, sokan lettünk lelkészek. Talán ezért is kötődöm az intézményhez, és örülök neki, hogy a jövőben a diakóniai képzési központ felépítésben talán egy kis szerepet kaphatok.

Mikor és hogyan került Szombathelyre?

Szombathelyen 1996-ban nyugdíjba vonult Fehér Károly, akit Isten éltessen sokáig! Ő elköszönt és megkezdődött 1996-ban a lelkész választás. Több jelölt is volt, de végül nem választott lelkészt a gyülekezet. Mivel a gyülekezet nem tudta a megfelelő időhatáron belül elvégezni a feladatát, az ügy visszakerült a püspökhöz. Akkor D. Szebik Imre volt a püspök. Júniusban befejeztük egyetemi tanulmányainkat, és teltek múltak a hetek, én pedig vártam az ordináció időpontját és a kápláni kiküldést, de hát nem jött a levél. Püspök úr bölcsen megvárta a szombathelyi lelkészválasztás eredményét. Végül augusztus elején megkaptam a kiküldésemet, és a gyülekezetet is értesítették, hogy én érkezem szeptembertől. Akkor volt 100 éves a szombathelyi templom, és az ünnepségre már engem is meghívtak. Az akkori kerületi felügyelővel, Farkasházi Ferenc bácsival együtt utaztunk bogárhátú autómmal, magam korábban nem igen jártam Szombathelyen. Megérkeztünk az ünnepségre, tele volt a templom, majd az ebédnél Püspök úr bemutatott az akkori gyülekezeti nobilitásoknak. Közben augusztusban megszületett Júlia Réka leányunk is. A feleségem és a gyermek még Tatabányán volt, és amikor már rendeződtek a körülmények, november elején, végre ők is Szombathelyre költöztek. Szeptemberben volt a szentelésem az oroszlányi evangélikus templomban. Selmeczi Lajos barátommal együtt álltunk a barokk oltár előtt, ahol Szebik püspök úr szentelt fel minket, és két lelkész apa, és Fabiny Tibor professzor úr segédkezett a liturgiában.

Egy év elteltével új választást kellett volna kiírni, de a gyülekezet kérte, hogy ne helyezzen el a püspök úr, mert engem megkérdeztek a tavasz során, hogy abban az esetben, ha a lelkészi vizsgámat leteszem, akkor itt maradnék-e lelkésznek. Ugyan sok bizonytalanság vett körül, de igent mondtam. Letettem a lelkész vizsgát, és megválasztottak parókus lelkésznek 1998-ban.

Hamar megszokta a nagy gyülekezetet és a templomot?

Tatabányán nőttem fel, ott egy egészen speciális gyülekezet él. A bányaművelés miatt már a 19. század óta gyakorlatilag a teljes történelmi Magyarország területéről költöztek oda az emberek. Tisztségviselők, bányászok mesteremberek. Aztán Trianon után jött az újabb hullám, de a szocializmus erőszakos urbanizációja is erősítette ezt a folyamatot, így az az evangélikus gyülekezet is rendkívül heterogén volt. Tatabányán tehát kicsit gyökértelen gyülekezet volt, és ezért ez különleges lelkészi feladatot jelentett. Apám mindig mondta, hogy már várja azt a generációt, amely végre egyszer kimondja, hogy tatabányai a mi templomunk. Mert a hívek néha-néha megjelentek, és akkor megkérdezte őket, hogy hol voltak az utóbbi hetekben? Azt válaszolták, hogy tudja Lelkész úr, a mi templomunk az Surdon van vagy Kemenesmihályfán. De fogékonyak voltak az újra, ezért sok új dolgot is szívesen fogadtak. Kis gyülekezet volt, szép templommal, és familiáris hangulat uralkodott. Ehhez képest a szombathelyi templom valóban egy nagyon nagy templom volt első ránézésre. Nem terveztem, hogy egyszer majd nagy gyülekezetet fogok vezetni, sőt feleségemmel az volt az álmunk, hogy norvég felmenőim miatt is, az egyetemi tanulmányaim végeztével, ösztöndíj segítségével, egy gyakornok évet eltölthessünk Norvégiában. De közben megérkezett a gyermek, és így az egész dolog elmaradt. Így kerültünk Szombathelyre, aminek őszintén mondom, hogy nagyon örültünk. A szombathelyi gyülekezet egy tipikus vasárnapi gyülekezet volt, ahogy az első körben én láttam, nagyon sok érdekes dologgal, ami furcsa volt a számomra, de sok minden imponáló is volt; így hát belekezdtünk a munkába.

Két mondatra emlékszem vissza a megválasztásommal kapcsolatban. Az egyiket megboldogult Dr. Kneffel Pál főorvos úr mondta, aki így fogalmazott: „Csikót kötöttünk a kordély elé”. Ez volt az első mondata, amikor a választásom került szóba, és végül is igaza volt. A másikat Ittzés János püspök úr mondta, aki akkor még a kőszegi gyülekezet lelkészeként szolgált. Megválasztásom napján elvittem a fiatalokat kirándulni Kőszegre. Emlékszem, egy novemberi vasárnap volt, és ott mentünk el istentiszteletre. Ittzés János lelkész úr köszöntött a templom ajtóban, és volt egy félmondata: „…lehet, hogy egy kicsit korai ez a dolog, mert hát ilyen gyülekezetből, mint a szombathelyi gyülekezet, nyugdíjba szoktak vonulni”. Arra utalt, hogy egy ilyen nagy gyülekezetbe idősebb szolgálóknak illik érkezni. Neki is igaza volt, de a szükséghelyzetben az egyház Ura mégis így rendezte. A püspök, a gyülekezet megbízott bennem, én megszerettem a gyülekezetet, és úgy alakult, hogy 24 évig itt szolgálhattam. Nagyon hálás vagyok érte a Szentháromság Istennek.

Egy sajátos bizalmi helyzetben voltam kezdettől fogva, amiben egy kicsit könnyebben mozoghattam. Ettől függetlenül voltak konfliktusok, mert az a lelkész, akinek nincsenek konfliktusai az evangélium ügyéért, az nem pásztor, hanem béres. Bennem elég korán kialakult egy határozott teológiai gondolkodás, amely némileg összefügg a családi lelki örökséggel, két lelkész elődöm személyével. Nagyapám, akit nem ismertem - édesapám apjáról van szó - vallástanár és hitoktató lelkész volt Debrecenben, majd Nyíregyházán a Geduly Gimnázium igazgatója. Ő egy rendkívül karakteres figura volt a Horthy korszakban. A Felvidékről származott a Gömör megyei Rozsnyóról, és Eperjesen végezte a teológiai akadémiát. Egyébként a Labossa család Murány vára környékéről származik, de Rozsnyóra szinte „hazajárunk” mai is. Murány és környéke a Gömöri reformációnak volt a szellemi központja. Több forrás alapján kimutatható, hogy a 16. századtól Labossa lelkészelődök éltek e vidéken, sőt, Labossa Fülöp (1565) személyében még wittenbergi diák is volt felmenőink között, és Rozsnyó első magyar lelkészét is Labossa Péternek (1597-1615) hívták. Nagyapám racionális gondolkodású, jó szervező vallástanár, cserkészvezető, és kiváló teológus volt, sok nyelven beszélt. Apám az ébredés világából jött, tehát a háború alatti, háború utáni időszakról beszélünk. A háború után Sopronban végezte a teológiát. Ő vállaltan Túróczy püspök köréhez tartozott, tehát a lutheránus ébredés, élő vizes mozgalmához kötődött, vagyis az ébredés nem szélsőségesebb irányaihoz. Nagyon melegszívű ember volt, nem véletlenül emlegetik még ma is sokan, akik ismerték, egyszerűen Lala bácsiként. Mindkét teológiai örökség fontos számomra, és például segített abban, hogy a gyakorlati teológia akár liturgikai, akár diakóniai részéhez egyre közelebb kerüljek. Igaz, apám soha nem vezetett diakóniai intézményt, erre a kommunizmusban neki nem volt lehetősége, de például esperesként lelkes támogatója volt a diakóniai intézményeknek, majd rendszerváltozás után a lajoskomáromi szeretetotthon megalapításában részt is vett, tehát ezek a diakóniai hatások ott élnek bennem.

Szombathelyen is sorra jöttek az intézmények. Ezeknek az elindítására miként gondol most vissza?

Nem én találtam ki, hogy otthont építsünk, hanem egy ajándék szülte a megvalósítást. Nem sokkal azután, hogy megkezdtem a munkámat, és ezen a ponton emlékezzünk meg Pintér János esperes úrról is, aki az első években a principálisom volt. Sajnos már nincs közöttünk, de neki is nagyon sokat köszönhetek a szombathelyi szolgálatomban. Tehát, ő vitte a hivatali ügyeket, én pedig végeztem a szolgálat különböző formáit. Egyszer jött egy idős gyülekezeti tag, Dr. Várhegyi Károlyné, aki azt mondta, hogy adna nekünk pénzt, de az a kérése, hogy ebből egy idős otthon épüljön fel. Akkor a gyülekezet döntés előtt állt. Egy olyan döntés előtt, ami előtt még sohasem addigi története során. Megriad és illedelmesen megköszöni a felajánlást, vagy pedig veszünk egy mély levegőt, megfeszítjük izmainkat és belevágunk a megvalósításba. Mindenki érezte a presbitériumban, hogyha az otthon megépül, akkor a gyülekezet életében korszakváltozás kezdődhet, és hála Istennek a gyülekezet presbitériumát sikerült abba az irányba terelni Pintér esperes úrral, hogy Isten kezéből bátran fogadja el ezt a lehetőséget. Aztán jött az áldás is, mert a kisebb összegből 40 millió lett, aztán az egyházunk és az önkormányzat is segített, és megépítettük az otthont. Létrehoztuk a Szeretetszolgálatért Alapítványt, ami azóta is nagy támasza a tevékenységeinknek. Nagy összefogás és alkotó erő szabadult fel a gyülekezetben, ami a későbbi lépéseket is megalapozta. Ebben az időben Vincze Csaba felügyelő úr áldozatos munkája és mérnöki tevékenysége is sokat jelentett a mindennapokban.

2001-ben fejeződtek be a munkálatok. Bizony ez egy szintlépés volt a gyülekezet életében. Ha egy gyülekezet intézménnyel gazdagodik, akkor egyúttal kilép a templom falai közül. Kell hozzá bátorság, kell hozzá hit! Adódott egy lehetőség, aminek én fiatalon, amennyire lehetett az élére álltam a gyülekezettel együtt. Onnantól kezdve elindult ez a szerves fejlődés, megnőtt az egyházközség presztízse a városban. Ez egy jó otthon volt kezdettől, egy új, szép otthon, de egyre kisebbé lett. Akkor jött a következő lépés a megyei önkormányzattal. Emlékszünk még, a Medgyessy – Gyurcsány rémes és kártékony politikai korszak idejét éltük, és ekkor vettük át, 2004-ben a Középhegyi úton működő intézményt, amit ráadásul az akkori baloldali vezetésű város nagyon szeretett volna magának megszerezni. Ellenszélben, de 2004. április 1-től már két evangélikus diakóniai intézmény működött a városban 90 idős, 60 súlyos-középsúlyos fogyatékos lakóval.

Sokat kellett harcolni, de megérte. Volt egy koncepció és egy elgondolás. Gyakran érzek egy pillanatot, amikor fellobban bennem az „apostoli tűz”, ami tettekre sarkall. Persze a közösség jó, ha kontrolt gyakorol a vezető felett, de nagy baj, ha gátjává lesz a misszió vagy diakónia ügyének. Az apostoli szenvedély tűzét a Lélek adja, akiért szüntelenül imádkoznunk kell! Most is parázslik bennem! Úgy érzed, hogy a feladat nem ördögtől való valami, sőt éppen ellenkezőleg, Istentől való, tehát hajlandó vagy magadat is égetni érte. Azt hiszem a keresztyén kurázsi is ebből születik. E nélkül a szolgálatunk erőtlenné válhat.

Végül tehát átvettük az intézményt, rendbe tettük és tartjuk ma is. Ugyanez a történet az iskola esetében, és a többi szolgálati ág kapcsán is.

Elmondtam az idei gyülekezeti közgyűlésen is, ahol utolsó lelkészi jelentésemet tettem, hogy az oltártól indulnunk (W.Löhe) el, és az oltárhoz térünk vissza egyéni életünk és gyülekezeti szolgálatunk során is. Tehát, amikor az istentiszteleten részt veszünk, amikor az Istent tiszteljük, dicsérjük, a Szentlélek munkálkodik közöttünk, vigasztalunk, dicsőítünk, örülünk, gyónunk, úrvacsorázunk, és utána a Szentlélekkel megtelve kilépünk a templom előtti térre, és onnantól kezdve, ha figyelmesek vagyunk, és nem csak magunkkal vagyunk elfoglalva, akkor rögtön megtapasztaljuk: Isten kegyelme és szeretete átölel bennünket, amúgy meg feladat is adatik nekünk. És ha elkezdünk körbenézni, akkor látjuk, hogy előttünk hever ezernyi lehetőség is. A Jóisten van annyira kegyes, hogy adott esetben még válogathatunk is a feladatok közül. Nem akarja, hogy mindent megcsináljunk, de azt viszont tudja, hogy merre orientáljon minket. És ehhez ad segítőtársakat. Tehát, amikor arról beszélünk, hogy a szombathelyi gyülekezet utóbbi 24 évében mi minden történt, akkor a dolognak csak az egyik része szól a lelkész munkájáról, mert munkatársak nélkül, elkötelezett, lelkes önkéntes munkatársak nélkül a szolgálatom elképzelhetetlen lett volna! A lelkésznek az a feladata, hogy meglássa a másik ember szemében a tüzet, és segítse felismerni az oltártól felálló testvérnek, hogy milyen karizmát adott neki az Isten, és ezt az erőt megpróbálja becsatolni az egyháznak a malomkerekébe, hogy azok az energiák, amelyek máshol is bevethetők volnának (pl. civil világ), inkább a gyülekezetben hassanak, alkossanak és gyarapítsanak. Én erre törekedtem, és ha valakiben láttam kezdeményezést, segítettem. Például: „Csináljunk férfikört” -, „Jó csináljunk, de lássam azt az öt embert, aki élére áll a kezdeményezésnek és megtölti tartalommal! Ne azt várjátok, hogy majd én megcsinálom!” Nagyon sok gyülekezet azért csalódik a lelkészben, és azért nem történik semmi, mert azt várják, hogy a fizetett alkalmazott mindent megcsináljon. És aztán nagyon sok lelkész ebbe a szerepbe bele is ragad, és azt gondolja, hogy neki kell a talicskát is tolni, meg harangozni, kántorizálni stb. Így alakulnak ki az egészségtelen viszonyok. Legyenek a hívők társak a szolgálatban! Mindenki csak annyit ajánljon fel idejéből és tehetségéből, amennyit tud! Van, akinek több adatik, és van, akinek kevesebb. Idő és odafigyelés. Így működhetnek a csoportok a mai napig Szombathelyen is, legyen szó a kórusról, férfikörről, a nőegyletről, az ifjúsági csoportról, az iskoláról és a többi intézményről.

Az iskola alapítás mindig ott volt a tudatunkban. Tudtuk, hogy Szombathelyen sok evangélikus gyerek él. Mindig 100 fölött volt a hittanosok száma. Én bizony többször kinéztem, - mint ahogy a Középhegyi út intézményt is, esti biciklizés közepette - az Eötvös Iskola épületét, amely a templomunkhoz közel volt, mégpedig a Szent László király utcában. Az egyik pillanatról a másikra jött a hír, hogy bezárják az iskolát. Adódott ismét a lehetőség. Az iskolák átvétele nagyon sok helyen feszültséget okozott a rendszerváltozás után, mert a tanárok, a szülők, a politika, a sajtó gyakran ellenséges hangulatot keltett az egyházzal szemben. Ez persze soha nem hiányzik senkinek. Ez a helyzet más volt, sőt áldott pillanatba csöppentünk, mert a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség az iskola megmentőjeként jelent meg a közvélemény előtt. Mindenki megköszönte, hogy egyáltalán elgondolkodunk az iskola átvételén. Bekerült a köztudatba, a Vas Népe újságban megjelent, hogy az iskolát nem kell bezárni, mert létezik másik út is, vagyis politikai tényezővé vált a gyülekezet, mert a helyi politika is így tudott a népszerűtlen helyzetből kifarolni. A baloldali városvezetés bár igyekezett még lehetetlennek tűnő helyzetet teremteni, de végül olyan helyzet állt elő, amelyben ügyesen navigálva az eseményeket, megerősödtünk, és a társadalmi elismertségünk is nőtt a városban. Az egy más kérdés, hogy egy lerobbant infrastruktúrájú, mindenféle szempontból rendkívül elhanyagolt iskolát vettünk át, illetve alapítottunk egy újat a helyén. Ismét fontos döntés előtt állt a gyülekezet: Vállaljuk, merjünk belevágni egy tanévvel korábban, mint terveztük, vagy nem. Többen voltak ismét azok, akikben volt ehhez bátorság. 2007-ben vettük át az iskolát, és szeptember elsejével indult az első egyházi fenntartású tanév. Akkor kb. 180 gyermekkel kezdtünk, ma közel 400 gyermek jár hozzánk. Tényleg egy jól prosperáló általános iskolát indítottunk, amely rövid és hosszútávon is, kimutathatóan a gyülekezet építését szolgálja. Tehát az iskola nem luxus! Az egy befektetés a jövőbe, ahogy Bánfi Péter egyházközségi felügyelő úr oly szépen fogalmazza meg újra és újra, akinek külön köszönettel és johannita lovagtársi szeretettel tartozom az elmúlt években nyújtott minden támogatásáért. Azok a gyerekek, akik a Reményikbe járnak, és evangélikusok, sokkal nagyobb egyházismerettel, tudással, lelki élménnyel rendelkeznek majd, mint mondjuk azok az evangélikus gyerekek, akik nem egyházi iskolát látogatnak. Azok a pedagógusok, akik hozzánk tartoznak, egészen biztos, hogy a gyülekezeti élet más területén, ahogy látjuk is, bevethetők és alkalmazhatók. Nem beszélve arról, hogy infrastruktúrával is bővültünk, és a lehetőségeink is kitárultak. Egyházi iskola hivatása, hogy egy olyan városban, ahol komoly katolikus többség él, olyan katolikus gyerekeket neveljünk, akik ismerik az evangélikus egyházat, megértik az evangélikus kultúrát, és elsajátítják az evangélikus egyháztörténetet. Ők lesznek azok, akik számára az ökumené akár természetes is lesz. Jónak tartjuk, hogy az iskolába több katolikus gyerek jár, és annak meg még inkább örülünk, hogy évről évre nőtt az evangélikus gyerekeknek a száma. Bár őseim között voltak szép számmal tanárok, de én nem vonzódtam különösebben a pedagógia tudományához. Ennek ellenére volt egy elgondolásom arról, hogy az iskola ne legyen hagyományos egyházi iskola, hanem próbáljunk meg nyitni olyan értelemben, hogy a modern pedagógia eszközei is fokozatosan megjelenjenek. Némi intellektuális küzdelem kialakult ugyan emiatt a fenntartó képviselője és egyes pedagógusok között néha-néha, de még szeretetteljes légkörben. Mindig elmondom a nyílt napra érkező szülőknek, hogy az evangélikus iskolát játékosan úgy pozícionáljuk, hogy ha egy képzelt vonal egyik végére helyezzük mondjuk a római katolikus egyházi iskolát, és a másik végén a Waldorf típusú iskola van, akkor a szombathelyi evangélikus iskolánkat valahol középen találhatják. Nem mereven középen, hanem az iskola szellemiségében egyszerre van jelen a keresztyén értékrend, a hazaszeretet, - Reményik Sándor neve sem véletlen -, tehát adjon az identitás területén valós többletet az iskola, ami 2007-2008-ban enyhén szólva kuriózum volt. Sátory Károly igazgató úr nagyon jó partner volt ebben. A másik oldalon viszont legyünk nyitottak az újszerű dolgokra a pedagógiában, és sajátítsuk el egyre tudatosabban a gyermekközpontú pedagógia eredményeit, vagy legyünk tekintettel az érzelmi intelligencia jelentőségére is az oktatásban. Mit jelent a kooperatív oktatás, mit jelent a diakóniai dimenzió az iskolában, s ez hogyan jelenhet meg az iskola mindennapjaiban? Tehát ezek azok a hívószavak, amelyeket a huszadik, huszonegyedik századi iskolában már nem lehet megkerülni. Szerintem a Reményik-iskola eredményességének a titka abban rejlik, hogy az egyik oldalon egy nagyon stabil értékrenden alapul, amely az egyetemes keresztyén értékekhez, az evangélikussághoz és a magyarsághoz való kötődés. Ugyanakkor az evangélikus szellemiség hagyományosan felszabadít minket arra, hogy az oktatásunkban kipróbálhatunk újszerű módszereket is, sőt kötelességünk is ez. Ennek az oktatási koncepciónak meg is lettek az eredményei. Ez nem elit iskola! Persze a tehetséggondozáson is nagy hangsúly van, és ez nemcsak a művészetekben van így, hanem a közismereti tantárgyakban is, hiszen országos tanulmányi versenyeken is imponálóan szerepelnek gyermekeink. Legyen olyan légkör, ahol nincs kényszer, hanem mindenki haladjon a maga ritmusában. És legyen egy olyan szeretetteljes közeg, ahol a gyermek megkapja a támogatást és megkapja az elismerést is. Tehát, a tehetséggondozásnak és a felzárkóztatásnak mindig együtt kell járnia. Persze a legfontosabb, hogy épüljön az egyház és gyülekezet, de ehhez viszont a gyülekezetnek valódi lelki hátteret kell biztosítania az iskolának.

Miként jött a képbe a Bobai iskola?

Ami a szombathelyi iskolában történik, annak kell Bobán is történnie. Sokan megkérdezték a a bobai iskola átvételekor, hogy mit akarunk mi Bobán, úgy 60 kilométerre Szombathelytől? Ugyanakkor azt láttam, amit Szebik püspök úr mondott nekem útravalóként: Vedd tudomásul, független attól, hogy fiatal vagy, te vagy a megyeszékhelyen; és a megyeszékhelyi gyülekezetnek és a megyeszékhely gyülekezeti lelkészének mindig egy kicsit tekintettel kell lenni a megye kisebb gyülekezeteire. Tehát segíteni kell itt, ott, amott. Az erőszakos urbanizáció miatt évtizedeken át költöztek Vas megye településeiről a városba az emberek, és a gyülekezetünk nagy része nem tősgyökeres szombathelyi, hanem ide költözött családokból áll. Ha Vas Megyében nézzük az evangélikus egyházat, akkor az első számú nyertese e folyamatnak a szombathelyi gyülekezet, és innentől kezdve tehát van mit a szombathelyieknek törleszteni. Lehet pénzt adni, de nem ez a megoldás. A bobai iskolát az állam átadta a Szombathelyi Evangélikus Egyházközségnek. A bobai gyülekezet nem tudta átvenni, hisz intézményfenntartáshoz még nem volt meg a kellő erő. Nálunk pedig akkoriban már egy jól prosperáló iskola működött. Miért ne tennénk meg azt, hogy megerősítjük a helyi közösséget azzal, hogy az adott iskolát megmentjük? Ez egy kicsit a vidék megtartó misszió része, ami nekem amúgy is szívügyem, mert az egyházunk jövője múlik rajta, és egyes helyeken a 24. órában járunk. A kis, erőtlenedő, néha depresszióba süllyedő közösségeket úgy tudjuk megerősíteni, ha egy egyházi intézményt odahelyezünk, így az intézmény egyrészt a lelkészt is megtartja, mert munkát ad neki, másrészt pedig nagy valószínűséggel az emberek is kevésbé vándorolnak el, hisz jó iskola vagy óvoda működik a falujukban, vagy a szomszéd községben. Tehát nem csak pénzről, hanem identitásról és vidék megmentéséről is szó van.

Miért látta szükségét annak, hogy az egyház átvegye az Ágfalvai Pszichiátriai Betegek Otthonát?

2015-től a diakóniai bizottság elnökeként részt vettem a kormánnyal való tárgyalásban, aminek az volt a lényege, hogy a magyar kormány úgy gondolta, miniszterelnök úrral az élen, nagyon helyesen, hogy minél több szociális intézményt adjon át az állam az egyházaknak. Két három évig ment a tárgyalás, és 2018 január elsejével több intézmény mellett, az ágfalvai is átkerült egyházi gondozásba. Az alapgondolat az volt, hogy az evangélikus egyház intézményt csak ott vesz át, ahol van élő gyülekezet, amely hajlandó lelki hátteret nyújtani a diakóniának. E nélkül nincs értelme. Ágfalva azért került elő, mert az ágfalvai lelkésznő, Heinrichs Eszter, aki most az intézmény lelkésze, konkrétan megkeresett minket, hogy „mentsük meg” ezt az intézményt! Elmentünk, megnéztük, és felkerült a listára. Láttuk, hogy a szakmai munka nagyon magas színvonalú, a lakók között aktív művészeti terápia folyik, igaz az infrastruktúra miatt egy kicsit elszomorodtam. De ugye a szakmai munkát sokkal nehezebb megváltoztatni, az infrastruktúra csak pénz kérdése. Így került hozzánk az intézmény, még akkor is, hogyha 60 kilométerre van tőlünk. Persze voltak viharok, harcok, mert minden változás a felszínre hoz olyan dolgokat, amelyekkel szembesülnünk kell, de egy nagyon komoly munka zajlik ott, és így lesz a jövőben is a Szombathelyi Evangélikus Diakóniai Központ keretén belül. Ugyanez igaz a nevelőszülő hálózatra is, amely szintén egy kicsit a falu megtartó törekvésekhez is köthető. Több mint ötven gyerek van a nevelőszülő hálózatunkban. Nem volt az evangélikus egyháznak nevelőszülő hálózata, illetve egyetlen egy volt Csillaghegyen, amit civil szervezettől vett át a csillaghegyi gyülekezet. Minisztériumi egyeztetéseken visszatérő felvetésként hangzott el, hogy az evangélikus diakónia a gyermekvédelem terén miért nem bátrabb? Gondoltam, jó, akkor kezdjük el! Nyilván a diakóniai bizottság elnökeként nagyobb felelősség terhel, és a családi bölcsődék alapításához hasonlóan, úgy gondoltam ezen a területen is kezdődjön el végre a munka, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha mások is kedvet kapnak hozzá. Ma már három evangélikus nevelőszülői hálózat működik. Mi e szolgálat területén is a falvakat erősítjük, lehetőleg olyan helyeken, ahol fogy a gyerek. Oda visszük a gyerekeket állami gondoskodásból, és a szülőknek lehetőséget adunk. Nemrég nyitottunk egy házat éppen Bobán, és nemsokára költözik oda egy újabb család, és a gyerekek már a mi iskolánkba, mi óvodánkba fognak járni, így fokozottan odafigyelhetünk rájuk. Ezt nevezem én rendszer szemléletű gyülekezet, illetve egyházépítésnek, vagyis a szolgálati ágak erősítik egymást.

Hogyan jellemezné Szombathely történelmi egyházainak az együttműködését?

Fehér Károly, az elődöm idején, de még Lehel Ferencet is említhetem, kialakult egy jó hangulatú ökumenikus közeledés a városban. Az ökumené iránti elkötelezettségemet szintén apámtól örököltem, aki korát megelőzve élte meg már a kommunizmus idején az ökumenikus mozgalmat Tatabányán. Tudomásul kell venni, hogy az istentiszteleteinken szép számmal vesznek részt – családi kötelék miatt – római katolikusok. Keressük, ami összeköt, és ne, ami szétválaszt. A diakónia és liturgia két olyan területe az egyházi életnek, ahol az ökumenét a szólamok szintjén túl, szépen gyakorolhatjuk. A liturgikus megújulás amúgy is szívügyem, és mindig nagyon bosszantott, hogy az evangélikus istentisztelet sokkal gazdagabb lehetne, mint ami napi gyakorlatban tetten érhető. Talán ezért is kerültem be a Liturgiai Bizottságba, és lettünk próba gyülekezetté az új Liturgikus könyv bevezetésének idején. Az ezzel járó méltatlan diskurzusra, ami kialakult egyházunk bizonyos köreiben, máig némi indulattal gondolok vissza. A közgyűlésen is elmondtam, hogy a szolgálatomnak két konkrét, teológiailag is értékelhető gyümölcse van. Az egyik az istentiszteleti megújulás, gazdag liturgikus élet a gyülekezetben, a másik pedig a rendszeres úrvacsorázó gyülekezet kialakulása. Ez két nagyon fontos dolog, és szolgálatunk forrása. Az összes többit ez élteti. Krisztus testében a vérkeringést az igehirdetés és a szentségek jelentik. Ha ez háttérbe szorul, és csak az intézményeket kezdjük el vizsgálni, akkor kívülről nézve ugyan impozáns lehet a munkánk, sőt a társadalmi megbecsülés szempontjából is fontos lehet, de ettől nem fog épülni az egyház, és a gyülekezet. A Szentlélek nélkül a dolgok nem működnek, és az ökumenével ugyanez a helyzet, de nem tudunk már ökumené nélkül élni. Felgyorsultak az események, és megint lemaradásban vagyunk. Tehát az, hogy az európai kereszténység ötszáz éven keresztül „ölte” egymást Jézus Krisztus nevében - főleg hatalmi megfontolásokból-, meghozta gyümölcsét. Nézzünk körbe józanul Európában! Én igyekeztem jó kapcsolatot tartani a katolikus, református, baptista kollégákkal. Még azokkal is, akikkel nem mindig értettem egyet. A református gyülekezettel hagyományosan jó a kapcsolatunk, hisz közös protestáns gyülekezetként indultunk és építették eleink gyönyörű templomunk. Amikor a statisztikai adatokat elemzem, és nyugtázom, hogy szombathelyi gyülekezetben mondjuk 15 házasságkötés van egy évben, és ebből egy olyan, amelyben evangélikus evangélikussal köt házasságot, egyébként pedig a 80-90%-os arányban római katolikus és evangélikus házasságkötés történik, akkor talán egyértelművé lesz, hogy ez a gyülekezet nem teheti meg, hogy ne legyen ökumenikus.

Hogyan élte meg a Gregersen-Labossa család ezt a 24 évet Szombathelyen?

A házassági szövetség, az evangélikus papi ház egy intézmény, legalábbis századokon át egy intézmény volt. Ma már egy kicsit más a helyzet, de még mindig fontosnak tartom a lelkészcsalád életét és szolgálatát. Tehát egy falusi, de egy városi közegben is a lelkész családja a gyülekezet életében egy fontos tényező. Ez így volt az én gyermekkoromban is, ebben nőttem fel, ebben szocializálódtam, tehát ez egy követendő minta volt a számomra. A feleségem hála Istennek, ebben partner volt a kezdettől fogva. Most leszünk 25 éves házasok, éppen augusztusban. Elég jól ismerjük egymás gondolatait, és ő mindenben mellettem állt, nem beszélve arról, hogy a Reményik-iskolában tanít. Tanító és fejlesztő pedagógus, nagyon jó fejlesztőpedagógus. Nyilván volt hátránya, hogy a lelkész, mint fenntartóként van jelen az intézményben, és az iskolában dolgozik a papné is, de ő ezt nagyon intelligensen igyekszik kezelni. Főleg az ő részéről volt kérdés, hogy oda menjen-e dolgozni, de én ragaszkodtam hozzá, mert az egyházi szellemiség és szakmai munka kialakításában számítottam rá. Tehát ő megtalálta a helyét, és nagyon sokat tett azért, hogy az iskola most ilyen helyzetben van, és ezért köszönet is illeti. Az ő jövője még kérdéses Budapesten, de biztosan ez is ki fog alakulni. Főleg a fejlesztés területén szeretne tovább dolgozni. Gyorsan jöttek egymás után a gyermekeink, persze nem volt könnyű, amikor picik voltak. Együtt nőttek fel, és a két nagyobb gyermekünk egyházi gimnáziumba járt Sopronba, Flóra lányunk pedig a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban érettségizett. Nekik is biztos vagyok benne, hogy ez a szombathelyi élet és közeg nagyon sokat jelentett. Ez egy életre szóló élmény volt, de hát ez nem egy egyoldalú játszma. A pap és családja a gyülekezettől igen sokat kapott. Tehát amikor azt mondom, hogy Szombathelyen munkatársi körök alakultak ki, és átéltük, mint család is, hogy a gyülekezeti életben erő rejlik, nyilván meghatározta egy életre a gyerekek gondolkodását is. Valószínűleg ez hatott Mátyás fiamra is, aki nem biztos, hogy lelkésznek készülne, ha nem pozitív impulzusok érték volna a gyülekezet részéről. Sok papgyerek azért távolodott el az egyháztól, mert napi szinten élték át, hogy a lelkész szülő élete nem áll másból, mint az értelmetlen vitákból és meg nem értésből a gyülekezet részéről. Ebbe nagyon bele lehet fáradni. Itt ő nem ezt látta, hanem azt, hogy egy olyan közegben élhetünk, amiben jó lelkésznek lenni. Mindig elmondom, mert ez fontos a számomra, hogy a legkomplexebb és legszebb értelmiségi pálya a papi pálya. És nem csak azért, mert sokféle tudománnyal kapcsolódik össze, hanem először is azért, mert van egy „transzcendens vonal”, ami más szakmában is jelen lehet, de erősen szubjektív módon. A lelkész esetében többről van szó. Ez egy „intézményesült transzcendens vonal”, amely komoly teológia kérdés. A másik szépsége a pályának, hogy a piciny gyermektől egészen a halálra készülő aggastyánig, a haldoklóig, az értelmiségitől a munkásemberig, a nőtől, a fiataltól a középkorúig, tehát minden korosztállyal foglalkozunk a gyülekezetben. Tanítunk, pasztorálunk, kazuális szolgálatokat végzünk, jelen vagyunk az emberek élete magaslatain az örömükben, de vigasztalunk a veszteségek idején is. Van, mikor egy családon belül három pici ikergyermek közül kettőt eltemetünk, de a harmadikat megkeresztelhetjük. Persze e pályához szükségünk van érzelmi stabilitásra is, és igazi reménységre. Gazdag hivatás ez, amelynek nincs párja más humán területen.

Szombathelyi papnak lenni azért egyfajta közéletiséget is jelentett. Elég intenzíven részt vettem az elmúlt huszonnégy évben a város közéleti tevékenységeiben, mert vallom, hogy ez hozzátartozik az értelmiségi léthez. Az egyik oldalon benne élünk a világban, a másik oldalon mégiscsak felszentelt személyként méltósággal kell, hogy szolgáljuk a városunkat és a hazánkat.

Sokat változott a 24 év alatt a Szombathelyi Evangélikus Egyház kommunikációja is.

A 21. században egy templom még csak szimbolikusan sem lehet zárva. Ez korábban a mi templomunkkal így volt. Ekkor hirdettük meg a nyitott ajtók politikáját, és kinyitottuk a templom ajtót. Legalábbis a nyári időszakban nyitott volt a templom. Hadd menjenek be az emberek, és lássák, hogy nyitva van az ajtó, amely mindig vonzza a keresőt. Ennek volt a kiteljesedése, amikor az egész teret kinyitottuk, és onnantól kezdve egy közösségi teret hoztunk létre a templom előtt. Ekkor jött a szlogen, „nyitott ajtók”, és ezzel a címmel először egy újságot szerkesztettünk, számítógéppel, régi nyomtatóval, fénymásolóval sokszorosítottuk. Nehéz volt, de megcsináltuk, és elindult a Nyitott ajtók, ami aztán negyedévente jelent meg körlevél formában. Aztán léptünk egy szintet, amikor a gyülekezetben felbukkantak olyan tagok, akik a média területéről jöttek. Szerintem nincs még egy olyan gyülekezet, ahol ennyi média munkás, médiával kapcsolatban lévő szakember lenne a gyülekezet tagja. Elkezdtük szerkeszteni a Nyitott ajtók havi televíziós műsorokat. Ennek nagyon jó visszhangja volt. Informatív műsort akartunk készíteni, amely bemutatja, hogy mi történik a gyülekezetben és intézményeinkben. Sok fiatal szerepel ezekben a műsorokban, és ügyeltünk arra is, hogy mindig legyenek benne gyerekek, akik iskolánkhoz kötődnek. Nagyon fontos volt a következő lépés, amikor a honlapok világa köszöntött be. Akkor indítottunk egy jó honlapot, majd egy honlap csoport épült, és kiegészült a szociális média különböző formáival. A Credo Rádió elindítása ennek a média fejlesztésnek volt valójában a csúcspontja. Amikor felmerült, hogy elsőként az evangélikus egyházban egy kisközösségi rádiót alapítsunk, akkor a sikeres pályázattal az eddigi kommunikációs szolgálatunk egészét koronáztuk meg.

Nehéz szívvel válik meg a gyülekezettől?

Itt lettem apává, itt lettem pappá, itt lettem férfivá, itt lettem vezetővé, tehát ezer szállal kötődőm Szombathelyhez és Vas megyéhez, és ez így is marad. Életem eddigi nagy részét itt éltem, és ezt nem felejtem el. Nagyon szeretem ezt a vidéket, nagyon szeretem ezt a várost; ez nem is kérdés. Ha az élet úgy hozta volna, hogy itt maradok, akkor folytattam volna tovább azt munkát, amit elkezdtünk. Vannak elképzeléseim, hogy mit lehetne még itt csinálni, mi az, amit még nem csináltunk meg, és vannak olyan deficit érzéseim, hogy mit lehetett volna jobban csinálni, vagy másképpen. Úgy tekintek erre, mint ahogy felfogták a középkori templomépítő szerzetesek a szolgálatukat. Megépítették a kis román kori templomot, kápolnát, aztán jött a következő, aki egy kicsit kibővítette, aztán érkezett más, aki gótikussá varázsolta. Sok esetben névtelenek maradtak az alkotók. Ugyan névtelen már nem leszek, de szeretnék mégis a templomépítő mesterek példájánál maradni. Egyedül Istené a dicsőség! Az egyházban, ha bármi történik, azt nem sikerként fogjuk fel, hanem áldásként. Ha valami elénk adódik, azt hivatásnak, szolgálatnak fogjuk fel, és nem pedig egy ugródeszkának. Alapvetően szintén teológiai kérdésről van szó. Bízom benne, hogy újabb falak épülnek Szombathelyen, és újabb tornyok magasodnak, és egyre több ember hallgatja az evangéliumot. Sőt, igyekszem segíteni továbbiakban is a gyülekezetet. Talán többen is összesúghattak a hátam mögött, hogy mi baja lehet a lelkész úrnak, hogy elhagyja a gyülekezetet ennyi év után? -, de azt hiszem, hogy ezt helyén kell kezelni, és biztos vagyok benne, hogy egy békés váltás mindenki hasznára válik. Azért egy dolgot elmondok, ami nagyon személyes. Édesapám 49 évig dolgozott a gyülekezetében, és többször elmondta, hogy talán váltania kellet volna, de más idők jártak akkor. Később pedig esperes lett és püspök helyettes, tehát Tatabányán maradt. Úgy éreztem, hogy nemcsak a magam szempontjából, a gyülekezet szempontjából is kellenek új hatások, kellenek új ingerek, más hang, más tónus. Néha kaptam kritikákat is, ami természetes. Voltak, akiknek a személyem nem volt annyira fontos, el is maradtak a gyülekezetből vagy háttérbe szorultak. Erre mindig az volt a válaszom, hogy három, négy lelkész szolgált itt az elmúlt tíz-tizenegy évben egymás mellett a vezetésemmel, ezért senki ne maradjon el a templomból, mert mondjuk, velem vagy a másik lelkésszel nem szimpatizál. Ilyen helyzetben ez csak kifogás. Igyekeztem határozott véleményemet képviselni, és egyfajta apostoli öntudattal végezni a szolgálatomat. Ezzel együtt munkakedvem is volt, tettem a dolgom, vagy igyekeztem tenni. Mindig vannak olyanok, akik inkább azt szeretnék, hogy a lelkész legyen jóságos pap, aki mindenkit megsimogat. Ez nem az én stílusom. Szép korszak van mögöttünk, amit Isten kegyelméből folytatódhat. Külön köszönet jár a lelkésztársaknak Torma-Hasza Mónikának és Steindl-Papp Juditnak, akikkel valódi szolgáló közösségben végeztük feladatainkat, de emlékezzünk meg Halasi András fiatal kollégánkról is, akinek tragikus elvesztése idején a lelkészek és gyülekezet lelki közössége megható módon forrott egybe.

Hogyan tovább? Mi lesz a küldetés szeptember elseje után?

Három olyan dolog van, ami előttem áll. Mind a három fontos természetesen! Az evangélikus egyház legnagyobb intézményének, a budapesti Sztehlo Gábor Gyermekotthon és Fogyatékosokat Befogadó Otthonok intézményének a vezető lelkésze leszek. Tehát nem intézményvezetői feladatom, hanem lelkészi feladatom lesz. A másik feladat egy régi tervhez és adóssághoz kötődik. Diakóniai bizottsági elnökként mindig két dolgot párhuzamosan tartottam fontosnak. Az egyik a szervezeti fejlődés, hogy bővüljön az evangélikus diakónia, minél több gyülekezetet erősítsünk meg, adjunk munkát embereinknek, és fejlesszük őket szakmaiságukban. A másik oldalon nagyon fontos törekvés kell, hogy legyen, hogy erősítsük meg a szolgálatunk teológiai hátterét. A diakónia nem egy jól szervezett szociális munka olykor imádsággal kiegészítve. Két dologgal kell megküzdeni. Egyrészt azzal, hogy van egy nagyon terhes örökségünk ezen a területen, ez pedig az úgynevezett Káldy-korszak teológiája, az úgynevezett diakóniai teológia, ami a szocialista rendszerben helyét kereső egyház alapvetően téves teológiai irányzata volt Magyarországon. A dolgok természetéből következik, hogy a politikai rendszerek változásával nem jár együtt azonnal a szellemi élet, és ezen belül például a teológiai gondolkodás megváltozása. Ugyanakkor a kilencvenes években megvolt a lehetősége annak, hogy a meglévő diakóniai intézményrendszerünk megújuljon, állami támogatáshoz jusson, és új intézmények jöjjenek létre. Elkezdett fejlődni az intézményrendszer, a másik oldalon viszont pont a teológiai gondolkodás nem tudott mit kezdeni ezzel, és zavarban volt, mert nem végezte el az egyház a teológiai megújulás munkáját, amelynek során a diakóniai teológiától eljutott volna a teológiailag megalapozott diakóniáig.

Ami nekem fontos volt a diakóniai bizottsági elnökeként, hogy a diakóniának az újszövetségi teológiai megalapozását újra felfedezzük és teológiai értelemben rehabilitáljuk a diakóniát. Ennek első lépéseként, elkezdtük a teológiai forrásvidékeket a lutheránus kereteken belül keresni. Elkezdtük a diakónia helyes teológiai hátterét megismerni és tanítani. Igen ám, de ehhez az is kell, hogy a teológiai műhelyek működjenek. Ez nem volt meg a Hittudományi Egyetem keretein belül, ezért nagy dolog, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház megalapította a diakóniai képzési központot, amelynek pontosan az lesz a feladata, hogy ezt a fajta teológiai bázison történő szakmai és egyéb képzést felépítse és a diakónia teológiai műhelyeinek szervezeti hátteret biztosítson. Örömmel veszek részt ebben a munkában is a jövőben. És a harmadik, - ami talán a legerősebb érv volt váltás mellett -, hogy az új, teológiai alapra épülő evangélikus diakonátus megszervezése is elkezdődhessen. A törvénynek megfelelően végre megjelenjen a püspök által felhatalmazott diakónus egyházunkban. Ezért vállaltam el a FÉBÉ Evangélikus Diakonissza Egyesületnek az elnökségét is, mert szeretnénk új tartalommal megtölteni e rangos múltú egyesületet, amely az országos evangélikus diakónushálózat lelki és szakmai háttereként fog szolgálni. Egyrészt van egy szép örökségünk, amit ápolni kell, például Túrmezei Erzsébet szellemi hagyatéka, másrészt a FÉBÉ a gyülekezeti diakóniai csoportok háttereként működhet a jövőben, illetve a diakónusok szakmai és lelki háttérintézményeként, komoly szolgálatra hívatott. A diakonátus pedig azokból a munkatársakból állna, akik munkavállalóink a diakóniában, és különböző szolgáltatásokban, de nem csak dolgoznak az egyházban, hanem a helyi gyülekezetnek is aktív, úrvacsorázó tagjai. Így a szolgálatukat nem csak egyszerűen munkavállalóként végzik, akik néha járnak templomba, hanem diakónus közösséggé akarjuk formálni ezt a több száz főre becsült evangélikus munkatársi kört. Az intézményeinkben nagy szükség van erre, hiszen a munkavállalóink csak töredéke evangélikus, és azon belül is szűkebb kör, amely rendszeresen templomba jár, és él az oltári szentséggel. Nagyon fontos, hogy az intézményi lelkész mellett legyenek olyan intézményvezetők, gazdasági vezetők, ápolók, gondozók, takarítók, szakácsok, akik a hitüket komolyan veszik, és az intézményen belül segítik a lelkészi munkát, és a diakóniának a szellemiségét megélik, és így az egykori diakonisszák helyére lépnek. Ezeket kívánja a FÉBÉ összefogni, támogatni, segíteni különböző módon. Később bővülhet a kör gyülekezeti önkéntesekkel is, akik szintén diakónusi szolgálatba állnak. Szeretném, ha a FÉBÉ belátható időn belül egy nagyon komoly egyházi civil szervezet lenne ismét, és a diakónia szolgálatába álljon. A diakónusok pedig a gyülekezetükben is végezhetnek különféle szolgálatokat karizmájuk szerint a parókus lelkész felügyeletével.

 

Szerkesztve: 2020. augusztus 24. |

Interjú Gregersen-Labossa Györggyel

Az Evangélikus Élet legújabb számában olvasható egy interjú részlet, melyet Lovass Tibor készített búcsúzó parókus lelkészünkkel, Gregersen-Labossa Györggyel.

24 évet összefoglalni azonban nem olyan könnyű pár oldalban, így az interjúnak töredéke olvasható a nyomtatott kiadványban, ezért a teljes terjedelmében itt olvashatják a parókus lelkész életútjáról készült írást:

 

Egy apostoli küldetésű sáfár lelkész negyedszázada Szombathelyen

Negyedszázados szolgálat, és építőmunka után, augusztus 31-vel lemond lelkészi állásáról Gregersen-Labossa György, a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség parókus lelkésze. Az indíttatásról, az építő munkáról, küldetésről, családról és a jövőben rá váró feladatokról kérdeztük a „menedzser” lelkészt.

Lelkész családba született. Ez egyben azt is jelentette, hogy nem lehetett más választása, mint a papi pálya? 

A reformáció kezdete óta él a hagyomány a protestáns egyházakban, így az evangélikus egyházban is, hogy általában a papi ház egyfajta szellemi műhelyként is működött a falu, vagy város életében, és a sokgyermekes lelkészi család egy vagy két fia vitte tovább édesapjának hivatását. Ez kimutatható generációkra visszamenőleg. A kommunizmus e tradíción változtatott ugyan, de az üldöztetés ellenére – tekintettel arra, hogy a lelkészcsaládok gyermekeinek nem volt egyszerű az ötvenes hatvanas években egyetemre jutni – így sokan kerültek a teológiára. Ez bár kényszerűségnek tűnik, mégis Isten kegyelmének jeleként is értelmezhető, mert a keresztyén ellenes kommunista sátáni korszak idején – ha nehezen is – de talán ennek is köszönhetően, nem kellett az evangélikus papképzést felfüggeszteni. Mi négyen vagyunk testvérek, két bátyám van és egy nővérem. Egyedül én mentem a teológiára négyünk közül, legkisebbként. Igen, nekem fontos és meghatározó dolog volt az édesapámnak a példája. Téma volt a családban az utánpótlás és staféta, de sohasem erőltetve, sőt inkább – az ő egyéniségének megfelelően – diszkrét szeretettel. Persze magam leginkább focizni szerettem, kézilabdázni, de tanultam hangszereken is, így klarinétoztam, majd szaxofonoztam, sőt még Fóton is jártam, de nem voltam kiemelkedő tehetség, vagy elég szorgalmas. Arra jó volt, hogy megszeressem az éneklést és zenélést, ami a lelkészi szolgálatomban nagy segítség ma is.

A Jóisten szépen terelgetett a lelkészi pálya felé. Oly sokan prófétai elhívásra várnak, pedig a Mindenható gyakran egyszerű és világos módon szólítja meg azt, akivel terve van. Persze a keresztyén közösség, a lelkivezetők felelőssége ma is igen nagy abban, hogy valaki végül az egyházi szolgálatra szánja az életét, és némi önismeret tanítása sem ártana középiskoláinkban a pályaválasztás idején. Mindig is humán érdeklődésű voltam. A történelem érdekelt, később az egyháztörténet, családtörténet; és a mai napig, ha van időm, ezekkel szívesen foglalkozom. Ugyanakkor mindig szerettem közösségben lenni, kicsit magamra felhívni a figyelmet. Nyilván ez az extrovertált személyiségi jegyem is a közösségek felé, és a vezetés irányába terelt. Igyekeztem az iskolai közösségekben is kicsit „vezérré” válni, amiből a rothadó kádárizmus idején némi konfliktus is adódott, de ez a kis „pubertás-ellenzékiség” ma is büszkeséggel tölt el. Szerettem nagyon azt az ifjúsági közeget, amibe felnőttünk a nyolcvanas-kilencvenes években. Talán nem voltam átlagos gyerek, és serdülőkori lázadó korszakomat a 80-as években éltem, egészen 90-ig, az érettségiig. Feljártam Tamás bátyámhoz Budapestre és az egyetemi alkalmak akkori hangulatában is megmártóztam. Például a híres március 15-i ünnepségen az 56-os, ódon komód rejtett fiókjából előbányászott Kossuth címert mellemre tűztem, de a Dunakör kezdetlegesen gyártott kitűzőjét is bátran viseltem. Tehát életem „murci” korszaka ebben közegben telt, amiért nagyon hálás vagyok a történelem Urának.

És persze előttem, mint pozitív példa állt édespám és nagybátyám lelkészi munkája. Két különböző karakter, de mind a ketten egyházunk elkötelezett papjaiként szolgáltak hűségesen. Nagybátyám, Labossa László, egykori kölcsei lelkész, a mai napig közöttünk van. Isten éltesse sokáig! Édesapám, Labossa Lajos 2002-ben sajnos elhunyt. Ahogy támogatását pályám első éveiben bírtam, úgy halála óta szenvedem hiányát. És persze egyéb lelkész példája is előttem volt, sőt vonzott, hiszen ezekben a körökben mozogtunk, és ez abba az irányba terelt lassan, de biztosan, hogy végül a Hittudományi Egyetemre jelentkeztem 1991-ben. Az érettségi után, majdnem egy évet voltam Németországban. Ez egy óriási lehetőség volt a rendszerváltozás után. Átéltem a német egyesülés eseményeit Essen városában, és olyan helyen élhettem, ahol nem hallottam magyar szót, több, mint tíz hónapon keresztül. Megismertem a német keresztény ifjúsági egyesület (CVM-KIE) városi misszióját. Imponáló munkát és szervezettséget tanulhattam KIE gyakornokként, és tovább erősödött bennem a lelkészi pálya iránti vonzódás. A KIE itthoni munkájában hazatértem után aktívan részt vettem, és a szombathelyi ifjúsági életet is a KIE tematikára építettük fel. Vallom, hogy nem kell mindig újat kitalálni, egyszerűbb a jól bevált utakat újra kövezni. Dunántúl legjobb útjai is a rómaiak által kijelölt nyomvonalakon halad.

Elérkezett a teológiai tanulmányok ideje. Miként emlékszik vissza ezekre az évekre?

A teológián eltöltött négy évre örömmel gondolok. Ebből egy évet, pontosabban két szemesztert Bécsben hallgathattam, ami életem egyik legszebb időszaka volt. A „murci korszakom” letisztult, és az „újbor-korszakomba” léphettem, és a még nyers, de kialakulóban lévő ízeket élvezhettem. Nem titok, hogy a tanulást Bécsben és a pesti teológiánkon kezdtem először igazán értékelni, és egyre jobban is ment. Ott kezdtem élvezni a nyelveket, az egyháztörténetet, a dogmatikát és mindazt, amit a teológia tudománya jelent. A bécsi tanulmányaim során belekóstolhattam abba, hogy milyen egy európai nagyváros patináns egyetemének hittudományi karán más diszciplínákat is hallgatni, mit jelent az a nyugatias, kicsit szabadabb teológiai gondolkodás, ami akkor egy „keleti” fiatalembernek érdekes volt. Összességében nagyon szerettem a teológiát, és nagyon szerettem a tanáraimat is. Sajnos sokan már nem élnek közülük. Érdekes korszak volt a kilencvenes évek elején, amikor jelen voltak még a múlt árnyai, gyötrelmei, ugyanakkor egy felszabadult közegben, izgalmasan lehettünk egyetemisták. Budapesten több mint harmincan voltunk az évfolyamban, tehát akkor volt egy felvételi bumm a rendszerváltozás után, amikor sokan érezték úgy a különböző táborok, konferenciák hatására, hogy a lelkészi pályát választják. Nagyon jó évfolyamunk volt, máig tartó barátságok szövődtek, sokan lettünk lelkészek. Talán ezért is kötődöm az intézményhez, és örülök neki, hogy a jövőben a diakóniai képzési központ felépítésben talán egy kis szerepet kaphatok.

Mikor és hogyan került Szombathelyre?

Szombathelyen 1996-ban nyugdíjba vonult Fehér Károly, akit Isten éltessen sokáig! Ő elköszönt és megkezdődött 1996-ban a lelkész választás. Több jelölt is volt, de végül nem választott lelkészt a gyülekezet. Mivel a gyülekezet nem tudta a megfelelő időhatáron belül elvégezni a feladatát, az ügy visszakerült a püspökhöz. Akkor D. Szebik Imre volt a püspök. Júniusban befejeztük egyetemi tanulmányainkat, és teltek múltak a hetek, én pedig vártam az ordináció időpontját és a kápláni kiküldést, de hát nem jött a levél. Püspök úr bölcsen megvárta a szombathelyi lelkészválasztás eredményét. Végül augusztus elején megkaptam a kiküldésemet, és a gyülekezetet is értesítették, hogy én érkezem szeptembertől. Akkor volt 100 éves a szombathelyi templom, és az ünnepségre már engem is meghívtak. Az akkori kerületi felügyelővel, Farkasházi Ferenc bácsival együtt utaztunk bogárhátú autómmal, magam korábban nem igen jártam Szombathelyen. Megérkeztünk az ünnepségre, tele volt a templom, majd az ebédnél Püspök úr bemutatott az akkori gyülekezeti nobilitásoknak. Közben augusztusban megszületett Júlia Réka leányunk is. A feleségem és a gyermek még Tatabányán volt, és amikor már rendeződtek a körülmények, november elején, végre ők is Szombathelyre költöztek. Szeptemberben volt a szentelésem az oroszlányi evangélikus templomban. Selmeczi Lajos barátommal együtt álltunk a barokk oltár előtt, ahol Szebik püspök úr szentelt fel minket, és két lelkész apa, és Fabiny Tibor professzor úr segédkezett a liturgiában.

Egy év elteltével új választást kellett volna kiírni, de a gyülekezet kérte, hogy ne helyezzen el a püspök úr, mert engem megkérdeztek a tavasz során, hogy abban az esetben, ha a lelkészi vizsgámat leteszem, akkor itt maradnék-e lelkésznek. Ugyan sok bizonytalanság vett körül, de igent mondtam. Letettem a lelkész vizsgát, és megválasztottak parókus lelkésznek 1998-ban.

Hamar megszokta a nagy gyülekezetet és a templomot?

Tatabányán nőttem fel, ott egy egészen speciális gyülekezet él. A bányaművelés miatt már a 19. század óta gyakorlatilag a teljes történelmi Magyarország területéről költöztek oda az emberek. Tisztségviselők, bányászok mesteremberek. Aztán Trianon után jött az újabb hullám, de a szocializmus erőszakos urbanizációja is erősítette ezt a folyamatot, így az az evangélikus gyülekezet is rendkívül heterogén volt. Tatabányán tehát kicsit gyökértelen gyülekezet volt, és ezért ez különleges lelkészi feladatot jelentett. Apám mindig mondta, hogy már várja azt a generációt, amely végre egyszer kimondja, hogy tatabányai a mi templomunk. Mert a hívek néha-néha megjelentek, és akkor megkérdezte őket, hogy hol voltak az utóbbi hetekben? Azt válaszolták, hogy tudja Lelkész úr, a mi templomunk az Surdon van vagy Kemenesmihályfán. De fogékonyak voltak az újra, ezért sok új dolgot is szívesen fogadtak. Kis gyülekezet volt, szép templommal, és familiáris hangulat uralkodott. Ehhez képest a szombathelyi templom valóban egy nagyon nagy templom volt első ránézésre. Nem terveztem, hogy egyszer majd nagy gyülekezetet fogok vezetni, sőt feleségemmel az volt az álmunk, hogy norvég felmenőim miatt is, az egyetemi tanulmányaim végeztével, ösztöndíj segítségével, egy gyakornok évet eltölthessünk Norvégiában. De közben megérkezett a gyermek, és így az egész dolog elmaradt. Így kerültünk Szombathelyre, aminek őszintén mondom, hogy nagyon örültünk. A szombathelyi gyülekezet egy tipikus vasárnapi gyülekezet volt, ahogy az első körben én láttam, nagyon sok érdekes dologgal, ami furcsa volt a számomra, de sok minden imponáló is volt; így hát belekezdtünk a munkába.

Két mondatra emlékszem vissza a megválasztásommal kapcsolatban. Az egyiket megboldogult Dr. Kneffel Pál főorvos úr mondta, aki így fogalmazott: „Csikót kötöttünk a kordély elé”. Ez volt az első mondata, amikor a választásom került szóba, és végül is igaza volt. A másikat Ittzés János püspök úr mondta, aki akkor még a kőszegi gyülekezet lelkészeként szolgált. Megválasztásom napján elvittem a fiatalokat kirándulni Kőszegre. Emlékszem, egy novemberi vasárnap volt, és ott mentünk el istentiszteletre. Ittzés János lelkész úr köszöntött a templom ajtóban, és volt egy félmondata: „…lehet, hogy egy kicsit korai ez a dolog, mert hát ilyen gyülekezetből, mint a szombathelyi gyülekezet, nyugdíjba szoktak vonulni”. Arra utalt, hogy egy ilyen nagy gyülekezetbe idősebb szolgálóknak illik érkezni. Neki is igaza volt, de a szükséghelyzetben az egyház Ura mégis így rendezte. A püspök, a gyülekezet megbízott bennem, én megszerettem a gyülekezetet, és úgy alakult, hogy 24 évig itt szolgálhattam. Nagyon hálás vagyok érte a Szentháromság Istennek.

Egy sajátos bizalmi helyzetben voltam kezdettől fogva, amiben egy kicsit könnyebben mozoghattam. Ettől függetlenül voltak konfliktusok, mert az a lelkész, akinek nincsenek konfliktusai az evangélium ügyéért, az nem pásztor, hanem béres. Bennem elég korán kialakult egy határozott teológiai gondolkodás, amely némileg összefügg a családi lelki örökséggel, két lelkész elődöm személyével. Nagyapám, akit nem ismertem - édesapám apjáról van szó - vallástanár és hitoktató lelkész volt Debrecenben, majd Nyíregyházán a Geduly Gimnázium igazgatója. Ő egy rendkívül karakteres figura volt a Horthy korszakban. A Felvidékről származott a Gömör megyei Rozsnyóról, és Eperjesen végezte a teológiai akadémiát. Egyébként a Labossa család Murány vára környékéről származik, de Rozsnyóra szinte „hazajárunk” mai is. Murány és környéke a Gömöri reformációnak volt a szellemi központja. Több forrás alapján kimutatható, hogy a 16. századtól Labossa lelkészelődök éltek e vidéken, sőt, Labossa Fülöp (1565) személyében még wittenbergi diák is volt felmenőink között, és Rozsnyó első magyar lelkészét is Labossa Péternek (1597-1615) hívták. Nagyapám racionális gondolkodású, jó szervező vallástanár, cserkészvezető, és kiváló teológus volt, sok nyelven beszélt. Apám az ébredés világából jött, tehát a háború alatti, háború utáni időszakról beszélünk. A háború után Sopronban végezte a teológiát. Ő vállaltan Túróczy püspök köréhez tartozott, tehát a lutheránus ébredés, élő vizes mozgalmához kötődött, vagyis az ébredés nem szélsőségesebb irányaihoz. Nagyon melegszívű ember volt, nem véletlenül emlegetik még ma is sokan, akik ismerték, egyszerűen Lala bácsiként. Mindkét teológiai örökség fontos számomra, és például segített abban, hogy a gyakorlati teológia akár liturgikai, akár diakóniai részéhez egyre közelebb kerüljek. Igaz, apám soha nem vezetett diakóniai intézményt, erre a kommunizmusban neki nem volt lehetősége, de például esperesként lelkes támogatója volt a diakóniai intézményeknek, majd rendszerváltozás után a lajoskomáromi szeretetotthon megalapításában részt is vett, tehát ezek a diakóniai hatások ott élnek bennem.

Szombathelyen is sorra jöttek az intézmények. Ezeknek az elindítására miként gondol most vissza?

Nem én találtam ki, hogy otthont építsünk, hanem egy ajándék szülte a megvalósítást. Nem sokkal azután, hogy megkezdtem a munkámat, és ezen a ponton emlékezzünk meg Pintér János esperes úrról is, aki az első években a principálisom volt. Sajnos már nincs közöttünk, de neki is nagyon sokat köszönhetek a szombathelyi szolgálatomban. Tehát, ő vitte a hivatali ügyeket, én pedig végeztem a szolgálat különböző formáit. Egyszer jött egy idős gyülekezeti tag, Dr. Várhegyi Károlyné, aki azt mondta, hogy adna nekünk pénzt, de az a kérése, hogy ebből egy idős otthon épüljön fel. Akkor a gyülekezet döntés előtt állt. Egy olyan döntés előtt, ami előtt még sohasem addigi története során. Megriad és illedelmesen megköszöni a felajánlást, vagy pedig veszünk egy mély levegőt, megfeszítjük izmainkat és belevágunk a megvalósításba. Mindenki érezte a presbitériumban, hogyha az otthon megépül, akkor a gyülekezet életében korszakváltozás kezdődhet, és hála Istennek a gyülekezet presbitériumát sikerült abba az irányba terelni Pintér esperes úrral, hogy Isten kezéből bátran fogadja el ezt a lehetőséget. Aztán jött az áldás is, mert a kisebb összegből 40 millió lett, aztán az egyházunk és az önkormányzat is segített, és megépítettük az otthont. Létrehoztuk a Szeretetszolgálatért Alapítványt, ami azóta is nagy támasza a tevékenységeinknek. Nagy összefogás és alkotó erő szabadult fel a gyülekezetben, ami a későbbi lépéseket is megalapozta. Ebben az időben Vincze Csaba felügyelő úr áldozatos munkája és mérnöki tevékenysége is sokat jelentett a mindennapokban.

2001-ben fejeződtek be a munkálatok. Bizony ez egy szintlépés volt a gyülekezet életében. Ha egy gyülekezet intézménnyel gazdagodik, akkor egyúttal kilép a templom falai közül. Kell hozzá bátorság, kell hozzá hit! Adódott egy lehetőség, aminek én fiatalon, amennyire lehetett az élére álltam a gyülekezettel együtt. Onnantól kezdve elindult ez a szerves fejlődés, megnőtt az egyházközség presztízse a városban. Ez egy jó otthon volt kezdettől, egy új, szép otthon, de egyre kisebbé lett. Akkor jött a következő lépés a megyei önkormányzattal. Emlékszünk még, a Medgyessy – Gyurcsány rémes és kártékony politikai korszak idejét éltük, és ekkor vettük át, 2004-ben a Középhegyi úton működő intézményt, amit ráadásul az akkori baloldali vezetésű város nagyon szeretett volna magának megszerezni. Ellenszélben, de 2004. április 1-től már két evangélikus diakóniai intézmény működött a városban 90 idős, 60 súlyos-középsúlyos fogyatékos lakóval.

Sokat kellett harcolni, de megérte. Volt egy koncepció és egy elgondolás. Gyakran érzek egy pillanatot, amikor fellobban bennem az „apostoli tűz”, ami tettekre sarkall. Persze a közösség jó, ha kontrolt gyakorol a vezető felett, de nagy baj, ha gátjává lesz a misszió vagy diakónia ügyének. Az apostoli szenvedély tűzét a Lélek adja, akiért szüntelenül imádkoznunk kell! Most is parázslik bennem! Úgy érzed, hogy a feladat nem ördögtől való valami, sőt éppen ellenkezőleg, Istentől való, tehát hajlandó vagy magadat is égetni érte. Azt hiszem a keresztyén kurázsi is ebből születik. E nélkül a szolgálatunk erőtlenné válhat.

Végül tehát átvettük az intézményt, rendbe tettük és tartjuk ma is. Ugyanez a történet az iskola esetében, és a többi szolgálati ág kapcsán is.

Elmondtam az idei gyülekezeti közgyűlésen is, ahol utolsó lelkészi jelentésemet tettem, hogy az oltártól indulnunk (W.Löhe) el, és az oltárhoz térünk vissza egyéni életünk és gyülekezeti szolgálatunk során is. Tehát, amikor az istentiszteleten részt veszünk, amikor az Istent tiszteljük, dicsérjük, a Szentlélek munkálkodik közöttünk, vigasztalunk, dicsőítünk, örülünk, gyónunk, úrvacsorázunk, és utána a Szentlélekkel megtelve kilépünk a templom előtti térre, és onnantól kezdve, ha figyelmesek vagyunk, és nem csak magunkkal vagyunk elfoglalva, akkor rögtön megtapasztaljuk: Isten kegyelme és szeretete átölel bennünket, amúgy meg feladat is adatik nekünk. És ha elkezdünk körbenézni, akkor látjuk, hogy előttünk hever ezernyi lehetőség is. A Jóisten van annyira kegyes, hogy adott esetben még válogathatunk is a feladatok közül. Nem akarja, hogy mindent megcsináljunk, de azt viszont tudja, hogy merre orientáljon minket. És ehhez ad segítőtársakat. Tehát, amikor arról beszélünk, hogy a szombathelyi gyülekezet utóbbi 24 évében mi minden történt, akkor a dolognak csak az egyik része szól a lelkész munkájáról, mert munkatársak nélkül, elkötelezett, lelkes önkéntes munkatársak nélkül a szolgálatom elképzelhetetlen lett volna! A lelkésznek az a feladata, hogy meglássa a másik ember szemében a tüzet, és segítse felismerni az oltártól felálló testvérnek, hogy milyen karizmát adott neki az Isten, és ezt az erőt megpróbálja becsatolni az egyháznak a malomkerekébe, hogy azok az energiák, amelyek máshol is bevethetők volnának (pl. civil világ), inkább a gyülekezetben hassanak, alkossanak és gyarapítsanak. Én erre törekedtem, és ha valakiben láttam kezdeményezést, segítettem. Például: „Csináljunk férfikört” -, „Jó csináljunk, de lássam azt az öt embert, aki élére áll a kezdeményezésnek és megtölti tartalommal! Ne azt várjátok, hogy majd én megcsinálom!” Nagyon sok gyülekezet azért csalódik a lelkészben, és azért nem történik semmi, mert azt várják, hogy a fizetett alkalmazott mindent megcsináljon. És aztán nagyon sok lelkész ebbe a szerepbe bele is ragad, és azt gondolja, hogy neki kell a talicskát is tolni, meg harangozni, kántorizálni stb. Így alakulnak ki az egészségtelen viszonyok. Legyenek a hívők társak a szolgálatban! Mindenki csak annyit ajánljon fel idejéből és tehetségéből, amennyit tud! Van, akinek több adatik, és van, akinek kevesebb. Idő és odafigyelés. Így működhetnek a csoportok a mai napig Szombathelyen is, legyen szó a kórusról, férfikörről, a nőegyletről, az ifjúsági csoportról, az iskoláról és a többi intézményről.

Az iskola alapítás mindig ott volt a tudatunkban. Tudtuk, hogy Szombathelyen sok evangélikus gyerek él. Mindig 100 fölött volt a hittanosok száma. Én bizony többször kinéztem, - mint ahogy a Középhegyi út intézményt is, esti biciklizés közepette - az Eötvös Iskola épületét, amely a templomunkhoz közel volt, mégpedig a Szent László király utcában. Az egyik pillanatról a másikra jött a hír, hogy bezárják az iskolát. Adódott ismét a lehetőség. Az iskolák átvétele nagyon sok helyen feszültséget okozott a rendszerváltozás után, mert a tanárok, a szülők, a politika, a sajtó gyakran ellenséges hangulatot keltett az egyházzal szemben. Ez persze soha nem hiányzik senkinek. Ez a helyzet más volt, sőt áldott pillanatba csöppentünk, mert a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség az iskola megmentőjeként jelent meg a közvélemény előtt. Mindenki megköszönte, hogy egyáltalán elgondolkodunk az iskola átvételén. Bekerült a köztudatba, a Vas Népe újságban megjelent, hogy az iskolát nem kell bezárni, mert létezik másik út is, vagyis politikai tényezővé vált a gyülekezet, mert a helyi politika is így tudott a népszerűtlen helyzetből kifarolni. A baloldali városvezetés bár igyekezett még lehetetlennek tűnő helyzetet teremteni, de végül olyan helyzet állt elő, amelyben ügyesen navigálva az eseményeket, megerősödtünk, és a társadalmi elismertségünk is nőtt a városban. Az egy más kérdés, hogy egy lerobbant infrastruktúrájú, mindenféle szempontból rendkívül elhanyagolt iskolát vettünk át, illetve alapítottunk egy újat a helyén. Ismét fontos döntés előtt állt a gyülekezet: Vállaljuk, merjünk belevágni egy tanévvel korábban, mint terveztük, vagy nem. Többen voltak ismét azok, akikben volt ehhez bátorság. 2007-ben vettük át az iskolát, és szeptember elsejével indult az első egyházi fenntartású tanév. Akkor kb. 180 gyermekkel kezdtünk, ma közel 400 gyermek jár hozzánk. Tényleg egy jól prosperáló általános iskolát indítottunk, amely rövid és hosszútávon is, kimutathatóan a gyülekezet építését szolgálja. Tehát az iskola nem luxus! Az egy befektetés a jövőbe, ahogy Bánfi Péter egyházközségi felügyelő úr oly szépen fogalmazza meg újra és újra, akinek külön köszönettel és johannita lovagtársi szeretettel tartozom az elmúlt években nyújtott minden támogatásáért. Azok a gyerekek, akik a Reményikbe járnak, és evangélikusok, sokkal nagyobb egyházismerettel, tudással, lelki élménnyel rendelkeznek majd, mint mondjuk azok az evangélikus gyerekek, akik nem egyházi iskolát látogatnak. Azok a pedagógusok, akik hozzánk tartoznak, egészen biztos, hogy a gyülekezeti élet más területén, ahogy látjuk is, bevethetők és alkalmazhatók. Nem beszélve arról, hogy infrastruktúrával is bővültünk, és a lehetőségeink is kitárultak. Egyházi iskola hivatása, hogy egy olyan városban, ahol komoly katolikus többség él, olyan katolikus gyerekeket neveljünk, akik ismerik az evangélikus egyházat, megértik az evangélikus kultúrát, és elsajátítják az evangélikus egyháztörténetet. Ők lesznek azok, akik számára az ökumené akár természetes is lesz. Jónak tartjuk, hogy az iskolába több katolikus gyerek jár, és annak meg még inkább örülünk, hogy évről évre nőtt az evangélikus gyerekeknek a száma. Bár őseim között voltak szép számmal tanárok, de én nem vonzódtam különösebben a pedagógia tudományához. Ennek ellenére volt egy elgondolásom arról, hogy az iskola ne legyen hagyományos egyházi iskola, hanem próbáljunk meg nyitni olyan értelemben, hogy a modern pedagógia eszközei is fokozatosan megjelenjenek. Némi intellektuális küzdelem kialakult ugyan emiatt a fenntartó képviselője és egyes pedagógusok között néha-néha, de még szeretetteljes légkörben. Mindig elmondom a nyílt napra érkező szülőknek, hogy az evangélikus iskolát játékosan úgy pozícionáljuk, hogy ha egy képzelt vonal egyik végére helyezzük mondjuk a római katolikus egyházi iskolát, és a másik végén a Waldorf típusú iskola van, akkor a szombathelyi evangélikus iskolánkat valahol középen találhatják. Nem mereven középen, hanem az iskola szellemiségében egyszerre van jelen a keresztyén értékrend, a hazaszeretet, - Reményik Sándor neve sem véletlen -, tehát adjon az identitás területén valós többletet az iskola, ami 2007-2008-ban enyhén szólva kuriózum volt. Sátory Károly igazgató úr nagyon jó partner volt ebben. A másik oldalon viszont legyünk nyitottak az újszerű dolgokra a pedagógiában, és sajátítsuk el egyre tudatosabban a gyermekközpontú pedagógia eredményeit, vagy legyünk tekintettel az érzelmi intelligencia jelentőségére is az oktatásban. Mit jelent a kooperatív oktatás, mit jelent a diakóniai dimenzió az iskolában, s ez hogyan jelenhet meg az iskola mindennapjaiban? Tehát ezek azok a hívószavak, amelyeket a huszadik, huszonegyedik századi iskolában már nem lehet megkerülni. Szerintem a Reményik-iskola eredményességének a titka abban rejlik, hogy az egyik oldalon egy nagyon stabil értékrenden alapul, amely az egyetemes keresztyén értékekhez, az evangélikussághoz és a magyarsághoz való kötődés. Ugyanakkor az evangélikus szellemiség hagyományosan felszabadít minket arra, hogy az oktatásunkban kipróbálhatunk újszerű módszereket is, sőt kötelességünk is ez. Ennek az oktatási koncepciónak meg is lettek az eredményei. Ez nem elit iskola! Persze a tehetséggondozáson is nagy hangsúly van, és ez nemcsak a művészetekben van így, hanem a közismereti tantárgyakban is, hiszen országos tanulmányi versenyeken is imponálóan szerepelnek gyermekeink. Legyen olyan légkör, ahol nincs kényszer, hanem mindenki haladjon a maga ritmusában. És legyen egy olyan szeretetteljes közeg, ahol a gyermek megkapja a támogatást és megkapja az elismerést is. Tehát, a tehetséggondozásnak és a felzárkóztatásnak mindig együtt kell járnia. Persze a legfontosabb, hogy épüljön az egyház és gyülekezet, de ehhez viszont a gyülekezetnek valódi lelki hátteret kell biztosítania az iskolának.

Miként jött a képbe a Bobai iskola?

Ami a szombathelyi iskolában történik, annak kell Bobán is történnie. Sokan megkérdezték a a bobai iskola átvételekor, hogy mit akarunk mi Bobán, úgy 60 kilométerre Szombathelytől? Ugyanakkor azt láttam, amit Szebik püspök úr mondott nekem útravalóként: Vedd tudomásul, független attól, hogy fiatal vagy, te vagy a megyeszékhelyen; és a megyeszékhelyi gyülekezetnek és a megyeszékhely gyülekezeti lelkészének mindig egy kicsit tekintettel kell lenni a megye kisebb gyülekezeteire. Tehát segíteni kell itt, ott, amott. Az erőszakos urbanizáció miatt évtizedeken át költöztek Vas megye településeiről a városba az emberek, és a gyülekezetünk nagy része nem tősgyökeres szombathelyi, hanem ide költözött családokból áll. Ha Vas Megyében nézzük az evangélikus egyházat, akkor az első számú nyertese e folyamatnak a szombathelyi gyülekezet, és innentől kezdve tehát van mit a szombathelyieknek törleszteni. Lehet pénzt adni, de nem ez a megoldás. A bobai iskolát az állam átadta a Szombathelyi Evangélikus Egyházközségnek. A bobai gyülekezet nem tudta átvenni, hisz intézményfenntartáshoz még nem volt meg a kellő erő. Nálunk pedig akkoriban már egy jól prosperáló iskola működött. Miért ne tennénk meg azt, hogy megerősítjük a helyi közösséget azzal, hogy az adott iskolát megmentjük? Ez egy kicsit a vidék megtartó misszió része, ami nekem amúgy is szívügyem, mert az egyházunk jövője múlik rajta, és egyes helyeken a 24. órában járunk. A kis, erőtlenedő, néha depresszióba süllyedő közösségeket úgy tudjuk megerősíteni, ha egy egyházi intézményt odahelyezünk, így az intézmény egyrészt a lelkészt is megtartja, mert munkát ad neki, másrészt pedig nagy valószínűséggel az emberek is kevésbé vándorolnak el, hisz jó iskola vagy óvoda működik a falujukban, vagy a szomszéd községben. Tehát nem csak pénzről, hanem identitásról és vidék megmentéséről is szó van.

Miért látta szükségét annak, hogy az egyház átvegye az Ágfalvai Pszichiátriai Betegek Otthonát?

2015-től a diakóniai bizottság elnökeként részt vettem a kormánnyal való tárgyalásban, aminek az volt a lényege, hogy a magyar kormány úgy gondolta, miniszterelnök úrral az élen, nagyon helyesen, hogy minél több szociális intézményt adjon át az állam az egyházaknak. Két három évig ment a tárgyalás, és 2018 január elsejével több intézmény mellett, az ágfalvai is átkerült egyházi gondozásba. Az alapgondolat az volt, hogy az evangélikus egyház intézményt csak ott vesz át, ahol van élő gyülekezet, amely hajlandó lelki hátteret nyújtani a diakóniának. E nélkül nincs értelme. Ágfalva azért került elő, mert az ágfalvai lelkésznő, Heinrichs Eszter, aki most az intézmény lelkésze, konkrétan megkeresett minket, hogy „mentsük meg” ezt az intézményt! Elmentünk, megnéztük, és felkerült a listára. Láttuk, hogy a szakmai munka nagyon magas színvonalú, a lakók között aktív művészeti terápia folyik, igaz az infrastruktúra miatt egy kicsit elszomorodtam. De ugye a szakmai munkát sokkal nehezebb megváltoztatni, az infrastruktúra csak pénz kérdése. Így került hozzánk az intézmény, még akkor is, hogyha 60 kilométerre van tőlünk. Persze voltak viharok, harcok, mert minden változás a felszínre hoz olyan dolgokat, amelyekkel szembesülnünk kell, de egy nagyon komoly munka zajlik ott, és így lesz a jövőben is a Szombathelyi Evangélikus Diakóniai Központ keretén belül. Ugyanez igaz a nevelőszülő hálózatra is, amely szintén egy kicsit a falu megtartó törekvésekhez is köthető. Több mint ötven gyerek van a nevelőszülő hálózatunkban. Nem volt az evangélikus egyháznak nevelőszülő hálózata, illetve egyetlen egy volt Csillaghegyen, amit civil szervezettől vett át a csillaghegyi gyülekezet. Minisztériumi egyeztetéseken visszatérő felvetésként hangzott el, hogy az evangélikus diakónia a gyermekvédelem terén miért nem bátrabb? Gondoltam, jó, akkor kezdjük el! Nyilván a diakóniai bizottság elnökeként nagyobb felelősség terhel, és a családi bölcsődék alapításához hasonlóan, úgy gondoltam ezen a területen is kezdődjön el végre a munka, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha mások is kedvet kapnak hozzá. Ma már három evangélikus nevelőszülői hálózat működik. Mi e szolgálat területén is a falvakat erősítjük, lehetőleg olyan helyeken, ahol fogy a gyerek. Oda visszük a gyerekeket állami gondoskodásból, és a szülőknek lehetőséget adunk. Nemrég nyitottunk egy házat éppen Bobán, és nemsokára költözik oda egy újabb család, és a gyerekek már a mi iskolánkba, mi óvodánkba fognak járni, így fokozottan odafigyelhetünk rájuk. Ezt nevezem én rendszer szemléletű gyülekezet, illetve egyházépítésnek, vagyis a szolgálati ágak erősítik egymást.

Hogyan jellemezné Szombathely történelmi egyházainak az együttműködését?

Fehér Károly, az elődöm idején, de még Lehel Ferencet is említhetem, kialakult egy jó hangulatú ökumenikus közeledés a városban. Az ökumené iránti elkötelezettségemet szintén apámtól örököltem, aki korát megelőzve élte meg már a kommunizmus idején az ökumenikus mozgalmat Tatabányán. Tudomásul kell venni, hogy az istentiszteleteinken szép számmal vesznek részt – családi kötelék miatt – római katolikusok. Keressük, ami összeköt, és ne, ami szétválaszt. A diakónia és liturgia két olyan területe az egyházi életnek, ahol az ökumenét a szólamok szintjén túl, szépen gyakorolhatjuk. A liturgikus megújulás amúgy is szívügyem, és mindig nagyon bosszantott, hogy az evangélikus istentisztelet sokkal gazdagabb lehetne, mint ami napi gyakorlatban tetten érhető. Talán ezért is kerültem be a Liturgiai Bizottságba, és lettünk próba gyülekezetté az új Liturgikus könyv bevezetésének idején. Az ezzel járó méltatlan diskurzusra, ami kialakult egyházunk bizonyos köreiben, máig némi indulattal gondolok vissza. A közgyűlésen is elmondtam, hogy a szolgálatomnak két konkrét, teológiailag is értékelhető gyümölcse van. Az egyik az istentiszteleti megújulás, gazdag liturgikus élet a gyülekezetben, a másik pedig a rendszeres úrvacsorázó gyülekezet kialakulása. Ez két nagyon fontos dolog, és szolgálatunk forrása. Az összes többit ez élteti. Krisztus testében a vérkeringést az igehirdetés és a szentségek jelentik. Ha ez háttérbe szorul, és csak az intézményeket kezdjük el vizsgálni, akkor kívülről nézve ugyan impozáns lehet a munkánk, sőt a társadalmi megbecsülés szempontjából is fontos lehet, de ettől nem fog épülni az egyház, és a gyülekezet. A Szentlélek nélkül a dolgok nem működnek, és az ökumenével ugyanez a helyzet, de nem tudunk már ökumené nélkül élni. Felgyorsultak az események, és megint lemaradásban vagyunk. Tehát az, hogy az európai kereszténység ötszáz éven keresztül „ölte” egymást Jézus Krisztus nevében - főleg hatalmi megfontolásokból-, meghozta gyümölcsét. Nézzünk körbe józanul Európában! Én igyekeztem jó kapcsolatot tartani a katolikus, református, baptista kollégákkal. Még azokkal is, akikkel nem mindig értettem egyet. A református gyülekezettel hagyományosan jó a kapcsolatunk, hisz közös protestáns gyülekezetként indultunk és építették eleink gyönyörű templomunk. Amikor a statisztikai adatokat elemzem, és nyugtázom, hogy szombathelyi gyülekezetben mondjuk 15 házasságkötés van egy évben, és ebből egy olyan, amelyben evangélikus evangélikussal köt házasságot, egyébként pedig a 80-90%-os arányban római katolikus és evangélikus házasságkötés történik, akkor talán egyértelművé lesz, hogy ez a gyülekezet nem teheti meg, hogy ne legyen ökumenikus.

Hogyan élte meg a Gregersen-Labossa család ezt a 24 évet Szombathelyen?

A házassági szövetség, az evangélikus papi ház egy intézmény, legalábbis századokon át egy intézmény volt. Ma már egy kicsit más a helyzet, de még mindig fontosnak tartom a lelkészcsalád életét és szolgálatát. Tehát egy falusi, de egy városi közegben is a lelkész családja a gyülekezet életében egy fontos tényező. Ez így volt az én gyermekkoromban is, ebben nőttem fel, ebben szocializálódtam, tehát ez egy követendő minta volt a számomra. A feleségem hála Istennek, ebben partner volt a kezdettől fogva. Most leszünk 25 éves házasok, éppen augusztusban. Elég jól ismerjük egymás gondolatait, és ő mindenben mellettem állt, nem beszélve arról, hogy a Reményik-iskolában tanít. Tanító és fejlesztő pedagógus, nagyon jó fejlesztőpedagógus. Nyilván volt hátránya, hogy a lelkész, mint fenntartóként van jelen az intézményben, és az iskolában dolgozik a papné is, de ő ezt nagyon intelligensen igyekszik kezelni. Főleg az ő részéről volt kérdés, hogy oda menjen-e dolgozni, de én ragaszkodtam hozzá, mert az egyházi szellemiség és szakmai munka kialakításában számítottam rá. Tehát ő megtalálta a helyét, és nagyon sokat tett azért, hogy az iskola most ilyen helyzetben van, és ezért köszönet is illeti. Az ő jövője még kérdéses Budapesten, de biztosan ez is ki fog alakulni. Főleg a fejlesztés területén szeretne tovább dolgozni. Gyorsan jöttek egymás után a gyermekeink, persze nem volt könnyű, amikor picik voltak. Együtt nőttek fel, és a két nagyobb gyermekünk egyházi gimnáziumba járt Sopronba, Flóra lányunk pedig a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban érettségizett. Nekik is biztos vagyok benne, hogy ez a szombathelyi élet és közeg nagyon sokat jelentett. Ez egy életre szóló élmény volt, de hát ez nem egy egyoldalú játszma. A pap és családja a gyülekezettől igen sokat kapott. Tehát amikor azt mondom, hogy Szombathelyen munkatársi körök alakultak ki, és átéltük, mint család is, hogy a gyülekezeti életben erő rejlik, nyilván meghatározta egy életre a gyerekek gondolkodását is. Valószínűleg ez hatott Mátyás fiamra is, aki nem biztos, hogy lelkésznek készülne, ha nem pozitív impulzusok érték volna a gyülekezet részéről. Sok papgyerek azért távolodott el az egyháztól, mert napi szinten élték át, hogy a lelkész szülő élete nem áll másból, mint az értelmetlen vitákból és meg nem értésből a gyülekezet részéről. Ebbe nagyon bele lehet fáradni. Itt ő nem ezt látta, hanem azt, hogy egy olyan közegben élhetünk, amiben jó lelkésznek lenni. Mindig elmondom, mert ez fontos a számomra, hogy a legkomplexebb és legszebb értelmiségi pálya a papi pálya. És nem csak azért, mert sokféle tudománnyal kapcsolódik össze, hanem először is azért, mert van egy „transzcendens vonal”, ami más szakmában is jelen lehet, de erősen szubjektív módon. A lelkész esetében többről van szó. Ez egy „intézményesült transzcendens vonal”, amely komoly teológia kérdés. A másik szépsége a pályának, hogy a piciny gyermektől egészen a halálra készülő aggastyánig, a haldoklóig, az értelmiségitől a munkásemberig, a nőtől, a fiataltól a középkorúig, tehát minden korosztállyal foglalkozunk a gyülekezetben. Tanítunk, pasztorálunk, kazuális szolgálatokat végzünk, jelen vagyunk az emberek élete magaslatain az örömükben, de vigasztalunk a veszteségek idején is. Van, mikor egy családon belül három pici ikergyermek közül kettőt eltemetünk, de a harmadikat megkeresztelhetjük. Persze e pályához szükségünk van érzelmi stabilitásra is, és igazi reménységre. Gazdag hivatás ez, amelynek nincs párja más humán területen.

Szombathelyi papnak lenni azért egyfajta közéletiséget is jelentett. Elég intenzíven részt vettem az elmúlt huszonnégy évben a város közéleti tevékenységeiben, mert vallom, hogy ez hozzátartozik az értelmiségi léthez. Az egyik oldalon benne élünk a világban, a másik oldalon mégiscsak felszentelt személyként méltósággal kell, hogy szolgáljuk a városunkat és a hazánkat.

Sokat változott a 24 év alatt a Szombathelyi Evangélikus Egyház kommunikációja is.

A 21. században egy templom még csak szimbolikusan sem lehet zárva. Ez korábban a mi templomunkkal így volt. Ekkor hirdettük meg a nyitott ajtók politikáját, és kinyitottuk a templom ajtót. Legalábbis a nyári időszakban nyitott volt a templom. Hadd menjenek be az emberek, és lássák, hogy nyitva van az ajtó, amely mindig vonzza a keresőt. Ennek volt a kiteljesedése, amikor az egész teret kinyitottuk, és onnantól kezdve egy közösségi teret hoztunk létre a templom előtt. Ekkor jött a szlogen, „nyitott ajtók”, és ezzel a címmel először egy újságot szerkesztettünk, számítógéppel, régi nyomtatóval, fénymásolóval sokszorosítottuk. Nehéz volt, de megcsináltuk, és elindult a Nyitott ajtók, ami aztán negyedévente jelent meg körlevél formában. Aztán léptünk egy szintet, amikor a gyülekezetben felbukkantak olyan tagok, akik a média területéről jöttek. Szerintem nincs még egy olyan gyülekezet, ahol ennyi média munkás, médiával kapcsolatban lévő szakember lenne a gyülekezet tagja. Elkezdtük szerkeszteni a Nyitott ajtók havi televíziós műsorokat. Ennek nagyon jó visszhangja volt. Informatív műsort akartunk készíteni, amely bemutatja, hogy mi történik a gyülekezetben és intézményeinkben. Sok fiatal szerepel ezekben a műsorokban, és ügyeltünk arra is, hogy mindig legyenek benne gyerekek, akik iskolánkhoz kötődnek. Nagyon fontos volt a következő lépés, amikor a honlapok világa köszöntött be. Akkor indítottunk egy jó honlapot, majd egy honlap csoport épült, és kiegészült a szociális média különböző formáival. A Credo Rádió elindítása ennek a média fejlesztésnek volt valójában a csúcspontja. Amikor felmerült, hogy elsőként az evangélikus egyházban egy kisközösségi rádiót alapítsunk, akkor a sikeres pályázattal az eddigi kommunikációs szolgálatunk egészét koronáztuk meg.

Nehéz szívvel válik meg a gyülekezettől?

Itt lettem apává, itt lettem pappá, itt lettem férfivá, itt lettem vezetővé, tehát ezer szállal kötődőm Szombathelyhez és Vas megyéhez, és ez így is marad. Életem eddigi nagy részét itt éltem, és ezt nem felejtem el. Nagyon szeretem ezt a vidéket, nagyon szeretem ezt a várost; ez nem is kérdés. Ha az élet úgy hozta volna, hogy itt maradok, akkor folytattam volna tovább azt munkát, amit elkezdtünk. Vannak elképzeléseim, hogy mit lehetne még itt csinálni, mi az, amit még nem csináltunk meg, és vannak olyan deficit érzéseim, hogy mit lehetett volna jobban csinálni, vagy másképpen. Úgy tekintek erre, mint ahogy felfogták a középkori templomépítő szerzetesek a szolgálatukat. Megépítették a kis román kori templomot, kápolnát, aztán jött a következő, aki egy kicsit kibővítette, aztán érkezett más, aki gótikussá varázsolta. Sok esetben névtelenek maradtak az alkotók. Ugyan névtelen már nem leszek, de szeretnék mégis a templomépítő mesterek példájánál maradni. Egyedül Istené a dicsőség! Az egyházban, ha bármi történik, azt nem sikerként fogjuk fel, hanem áldásként. Ha valami elénk adódik, azt hivatásnak, szolgálatnak fogjuk fel, és nem pedig egy ugródeszkának. Alapvetően szintén teológiai kérdésről van szó. Bízom benne, hogy újabb falak épülnek Szombathelyen, és újabb tornyok magasodnak, és egyre több ember hallgatja az evangéliumot. Sőt, igyekszem segíteni továbbiakban is a gyülekezetet. Talán többen is összesúghattak a hátam mögött, hogy mi baja lehet a lelkész úrnak, hogy elhagyja a gyülekezetet ennyi év után? -, de azt hiszem, hogy ezt helyén kell kezelni, és biztos vagyok benne, hogy egy békés váltás mindenki hasznára válik. Azért egy dolgot elmondok, ami nagyon személyes. Édesapám 49 évig dolgozott a gyülekezetében, és többször elmondta, hogy talán váltania kellet volna, de más idők jártak akkor. Később pedig esperes lett és püspök helyettes, tehát Tatabányán maradt. Úgy éreztem, hogy nemcsak a magam szempontjából, a gyülekezet szempontjából is kellenek új hatások, kellenek új ingerek, más hang, más tónus. Néha kaptam kritikákat is, ami természetes. Voltak, akiknek a személyem nem volt annyira fontos, el is maradtak a gyülekezetből vagy háttérbe szorultak. Erre mindig az volt a válaszom, hogy három, négy lelkész szolgált itt az elmúlt tíz-tizenegy évben egymás mellett a vezetésemmel, ezért senki ne maradjon el a templomból, mert mondjuk, velem vagy a másik lelkésszel nem szimpatizál. Ilyen helyzetben ez csak kifogás. Igyekeztem határozott véleményemet képviselni, és egyfajta apostoli öntudattal végezni a szolgálatomat. Ezzel együtt munkakedvem is volt, tettem a dolgom, vagy igyekeztem tenni. Mindig vannak olyanok, akik inkább azt szeretnék, hogy a lelkész legyen jóságos pap, aki mindenkit megsimogat. Ez nem az én stílusom. Szép korszak van mögöttünk, amit Isten kegyelméből folytatódhat. Külön köszönet jár a lelkésztársaknak Torma-Hasza Mónikának és Steindl-Papp Juditnak, akikkel valódi szolgáló közösségben végeztük feladatainkat, de emlékezzünk meg Halasi András fiatal kollégánkról is, akinek tragikus elvesztése idején a lelkészek és gyülekezet lelki közössége megható módon forrott egybe.

Hogyan tovább? Mi lesz a küldetés szeptember elseje után?

Három olyan dolog van, ami előttem áll. Mind a három fontos természetesen! Az evangélikus egyház legnagyobb intézményének, a budapesti Sztehlo Gábor Gyermekotthon és Fogyatékosokat Befogadó Otthonok intézményének a vezető lelkésze leszek. Tehát nem intézményvezetői feladatom, hanem lelkészi feladatom lesz. A másik feladat egy régi tervhez és adóssághoz kötődik. Diakóniai bizottsági elnökként mindig két dolgot párhuzamosan tartottam fontosnak. Az egyik a szervezeti fejlődés, hogy bővüljön az evangélikus diakónia, minél több gyülekezetet erősítsünk meg, adjunk munkát embereinknek, és fejlesszük őket szakmaiságukban. A másik oldalon nagyon fontos törekvés kell, hogy legyen, hogy erősítsük meg a szolgálatunk teológiai hátterét. A diakónia nem egy jól szervezett szociális munka olykor imádsággal kiegészítve. Két dologgal kell megküzdeni. Egyrészt azzal, hogy van egy nagyon terhes örökségünk ezen a területen, ez pedig az úgynevezett Káldy-korszak teológiája, az úgynevezett diakóniai teológia, ami a szocialista rendszerben helyét kereső egyház alapvetően téves teológiai irányzata volt Magyarországon. A dolgok természetéből következik, hogy a politikai rendszerek változásával nem jár együtt azonnal a szellemi élet, és ezen belül például a teológiai gondolkodás megváltozása. Ugyanakkor a kilencvenes években megvolt a lehetősége annak, hogy a meglévő diakóniai intézményrendszerünk megújuljon, állami támogatáshoz jusson, és új intézmények jöjjenek létre. Elkezdett fejlődni az intézményrendszer, a másik oldalon viszont pont a teológiai gondolkodás nem tudott mit kezdeni ezzel, és zavarban volt, mert nem végezte el az egyház a teológiai megújulás munkáját, amelynek során a diakóniai teológiától eljutott volna a teológiailag megalapozott diakóniáig.

Ami nekem fontos volt a diakóniai bizottsági elnökeként, hogy a diakóniának az újszövetségi teológiai megalapozását újra felfedezzük és teológiai értelemben rehabilitáljuk a diakóniát. Ennek első lépéseként, elkezdtük a teológiai forrásvidékeket a lutheránus kereteken belül keresni. Elkezdtük a diakónia helyes teológiai hátterét megismerni és tanítani. Igen ám, de ehhez az is kell, hogy a teológiai műhelyek működjenek. Ez nem volt meg a Hittudományi Egyetem keretein belül, ezért nagy dolog, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház megalapította a diakóniai képzési központot, amelynek pontosan az lesz a feladata, hogy ezt a fajta teológiai bázison történő szakmai és egyéb képzést felépítse és a diakónia teológiai műhelyeinek szervezeti hátteret biztosítson. Örömmel veszek részt ebben a munkában is a jövőben. És a harmadik, - ami talán a legerősebb érv volt váltás mellett -, hogy az új, teológiai alapra épülő evangélikus diakonátus megszervezése is elkezdődhessen. A törvénynek megfelelően végre megjelenjen a püspök által felhatalmazott diakónus egyházunkban. Ezért vállaltam el a FÉBÉ Evangélikus Diakonissza Egyesületnek az elnökségét is, mert szeretnénk új tartalommal megtölteni e rangos múltú egyesületet, amely az országos evangélikus diakónushálózat lelki és szakmai háttereként fog szolgálni. Egyrészt van egy szép örökségünk, amit ápolni kell, például Túrmezei Erzsébet szellemi hagyatéka, másrészt a FÉBÉ a gyülekezeti diakóniai csoportok háttereként működhet a jövőben, illetve a diakónusok szakmai és lelki háttérintézményeként, komoly szolgálatra hívatott. A diakonátus pedig azokból a munkatársakból állna, akik munkavállalóink a diakóniában, és különböző szolgáltatásokban, de nem csak dolgoznak az egyházban, hanem a helyi gyülekezetnek is aktív, úrvacsorázó tagjai. Így a szolgálatukat nem csak egyszerűen munkavállalóként végzik, akik néha járnak templomba, hanem diakónus közösséggé akarjuk formálni ezt a több száz főre becsült evangélikus munkatársi kört. Az intézményeinkben nagy szükség van erre, hiszen a munkavállalóink csak töredéke evangélikus, és azon belül is szűkebb kör, amely rendszeresen templomba jár, és él az oltári szentséggel. Nagyon fontos, hogy az intézményi lelkész mellett legyenek olyan intézményvezetők, gazdasági vezetők, ápolók, gondozók, takarítók, szakácsok, akik a hitüket komolyan veszik, és az intézményen belül segítik a lelkészi munkát, és a diakóniának a szellemiségét megélik, és így az egykori diakonisszák helyére lépnek. Ezeket kívánja a FÉBÉ összefogni, támogatni, segíteni különböző módon. Később bővülhet a kör gyülekezeti önkéntesekkel is, akik szintén diakónusi szolgálatba állnak. Szeretném, ha a FÉBÉ belátható időn belül egy nagyon komoly egyházi civil szervezet lenne ismét, és a diakónia szolgálatába álljon. A diakónusok pedig a gyülekezetükben is végezhetnek különféle szolgálatokat karizmájuk szerint a parókus lelkész felügyeletével.

 

Interjú Gregersen-Labossa Györggyel

Az Evangélikus Élet legújabb számában olvasható egy interjú részlet, melyet Lovass Tibor készített búcsúzó parókus lelkészünkkel, Gregersen-Labossa Györggyel.

24 évet összefoglalni azonban nem olyan könnyű pár oldalban, így az interjúnak töredéke olvasható a nyomtatott kiadványban, ezért a teljes terjedelmében itt olvashatják a parókus lelkész életútjáról készült írást:

 

Egy apostoli küldetésű sáfár lelkész negyedszázada Szombathelyen

Negyedszázados szolgálat, és építőmunka után, augusztus 31-vel lemond lelkészi állásáról Gregersen-Labossa György, a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség parókus lelkésze. Az indíttatásról, az építő munkáról, küldetésről, családról és a jövőben rá váró feladatokról kérdeztük a „menedzser” lelkészt.

Lelkész családba született. Ez egyben azt is jelentette, hogy nem lehetett más választása, mint a papi pálya? 

A reformáció kezdete óta él a hagyomány a protestáns egyházakban, így az evangélikus egyházban is, hogy általában a papi ház egyfajta szellemi műhelyként is működött a falu, vagy város életében, és a sokgyermekes lelkészi család egy vagy két fia vitte tovább édesapjának hivatását. Ez kimutatható generációkra visszamenőleg. A kommunizmus e tradíción változtatott ugyan, de az üldöztetés ellenére – tekintettel arra, hogy a lelkészcsaládok gyermekeinek nem volt egyszerű az ötvenes hatvanas években egyetemre jutni – így sokan kerültek a teológiára. Ez bár kényszerűségnek tűnik, mégis Isten kegyelmének jeleként is értelmezhető, mert a keresztyén ellenes kommunista sátáni korszak idején – ha nehezen is – de talán ennek is köszönhetően, nem kellett az evangélikus papképzést felfüggeszteni. Mi négyen vagyunk testvérek, két bátyám van és egy nővérem. Egyedül én mentem a teológiára négyünk közül, legkisebbként. Igen, nekem fontos és meghatározó dolog volt az édesapámnak a példája. Téma volt a családban az utánpótlás és staféta, de sohasem erőltetve, sőt inkább – az ő egyéniségének megfelelően – diszkrét szeretettel. Persze magam leginkább focizni szerettem, kézilabdázni, de tanultam hangszereken is, így klarinétoztam, majd szaxofonoztam, sőt még Fóton is jártam, de nem voltam kiemelkedő tehetség, vagy elég szorgalmas. Arra jó volt, hogy megszeressem az éneklést és zenélést, ami a lelkészi szolgálatomban nagy segítség ma is.

A Jóisten szépen terelgetett a lelkészi pálya felé. Oly sokan prófétai elhívásra várnak, pedig a Mindenható gyakran egyszerű és világos módon szólítja meg azt, akivel terve van. Persze a keresztyén közösség, a lelkivezetők felelőssége ma is igen nagy abban, hogy valaki végül az egyházi szolgálatra szánja az életét, és némi önismeret tanítása sem ártana középiskoláinkban a pályaválasztás idején. Mindig is humán érdeklődésű voltam. A történelem érdekelt, később az egyháztörténet, családtörténet; és a mai napig, ha van időm, ezekkel szívesen foglalkozom. Ugyanakkor mindig szerettem közösségben lenni, kicsit magamra felhívni a figyelmet. Nyilván ez az extrovertált személyiségi jegyem is a közösségek felé, és a vezetés irányába terelt. Igyekeztem az iskolai közösségekben is kicsit „vezérré” válni, amiből a rothadó kádárizmus idején némi konfliktus is adódott, de ez a kis „pubertás-ellenzékiség” ma is büszkeséggel tölt el. Szerettem nagyon azt az ifjúsági közeget, amibe felnőttünk a nyolcvanas-kilencvenes években. Talán nem voltam átlagos gyerek, és serdülőkori lázadó korszakomat a 80-as években éltem, egészen 90-ig, az érettségiig. Feljártam Tamás bátyámhoz Budapestre és az egyetemi alkalmak akkori hangulatában is megmártóztam. Például a híres március 15-i ünnepségen az 56-os, ódon komód rejtett fiókjából előbányászott Kossuth címert mellemre tűztem, de a Dunakör kezdetlegesen gyártott kitűzőjét is bátran viseltem. Tehát életem „murci” korszaka ebben közegben telt, amiért nagyon hálás vagyok a történelem Urának.

És persze előttem, mint pozitív példa állt édespám és nagybátyám lelkészi munkája. Két különböző karakter, de mind a ketten egyházunk elkötelezett papjaiként szolgáltak hűségesen. Nagybátyám, Labossa László, egykori kölcsei lelkész, a mai napig közöttünk van. Isten éltesse sokáig! Édesapám, Labossa Lajos 2002-ben sajnos elhunyt. Ahogy támogatását pályám első éveiben bírtam, úgy halála óta szenvedem hiányát. És persze egyéb lelkész példája is előttem volt, sőt vonzott, hiszen ezekben a körökben mozogtunk, és ez abba az irányba terelt lassan, de biztosan, hogy végül a Hittudományi Egyetemre jelentkeztem 1991-ben. Az érettségi után, majdnem egy évet voltam Németországban. Ez egy óriási lehetőség volt a rendszerváltozás után. Átéltem a német egyesülés eseményeit Essen városában, és olyan helyen élhettem, ahol nem hallottam magyar szót, több, mint tíz hónapon keresztül. Megismertem a német keresztény ifjúsági egyesület (CVM-KIE) városi misszióját. Imponáló munkát és szervezettséget tanulhattam KIE gyakornokként, és tovább erősödött bennem a lelkészi pálya iránti vonzódás. A KIE itthoni munkájában hazatértem után aktívan részt vettem, és a szombathelyi ifjúsági életet is a KIE tematikára építettük fel. Vallom, hogy nem kell mindig újat kitalálni, egyszerűbb a jól bevált utakat újra kövezni. Dunántúl legjobb útjai is a rómaiak által kijelölt nyomvonalakon halad.

Elérkezett a teológiai tanulmányok ideje. Miként emlékszik vissza ezekre az évekre?

A teológián eltöltött négy évre örömmel gondolok. Ebből egy évet, pontosabban két szemesztert Bécsben hallgathattam, ami életem egyik legszebb időszaka volt. A „murci korszakom” letisztult, és az „újbor-korszakomba” léphettem, és a még nyers, de kialakulóban lévő ízeket élvezhettem. Nem titok, hogy a tanulást Bécsben és a pesti teológiánkon kezdtem először igazán értékelni, és egyre jobban is ment. Ott kezdtem élvezni a nyelveket, az egyháztörténetet, a dogmatikát és mindazt, amit a teológia tudománya jelent. A bécsi tanulmányaim során belekóstolhattam abba, hogy milyen egy európai nagyváros patináns egyetemének hittudományi karán más diszciplínákat is hallgatni, mit jelent az a nyugatias, kicsit szabadabb teológiai gondolkodás, ami akkor egy „keleti” fiatalembernek érdekes volt. Összességében nagyon szerettem a teológiát, és nagyon szerettem a tanáraimat is. Sajnos sokan már nem élnek közülük. Érdekes korszak volt a kilencvenes évek elején, amikor jelen voltak még a múlt árnyai, gyötrelmei, ugyanakkor egy felszabadult közegben, izgalmasan lehettünk egyetemisták. Budapesten több mint harmincan voltunk az évfolyamban, tehát akkor volt egy felvételi bumm a rendszerváltozás után, amikor sokan érezték úgy a különböző táborok, konferenciák hatására, hogy a lelkészi pályát választják. Nagyon jó évfolyamunk volt, máig tartó barátságok szövődtek, sokan lettünk lelkészek. Talán ezért is kötődöm az intézményhez, és örülök neki, hogy a jövőben a diakóniai képzési központ felépítésben talán egy kis szerepet kaphatok.

Mikor és hogyan került Szombathelyre?

Szombathelyen 1996-ban nyugdíjba vonult Fehér Károly, akit Isten éltessen sokáig! Ő elköszönt és megkezdődött 1996-ban a lelkész választás. Több jelölt is volt, de végül nem választott lelkészt a gyülekezet. Mivel a gyülekezet nem tudta a megfelelő időhatáron belül elvégezni a feladatát, az ügy visszakerült a püspökhöz. Akkor D. Szebik Imre volt a püspök. Júniusban befejeztük egyetemi tanulmányainkat, és teltek múltak a hetek, én pedig vártam az ordináció időpontját és a kápláni kiküldést, de hát nem jött a levél. Püspök úr bölcsen megvárta a szombathelyi lelkészválasztás eredményét. Végül augusztus elején megkaptam a kiküldésemet, és a gyülekezetet is értesítették, hogy én érkezem szeptembertől. Akkor volt 100 éves a szombathelyi templom, és az ünnepségre már engem is meghívtak. Az akkori kerületi felügyelővel, Farkasházi Ferenc bácsival együtt utaztunk bogárhátú autómmal, magam korábban nem igen jártam Szombathelyen. Megérkeztünk az ünnepségre, tele volt a templom, majd az ebédnél Püspök úr bemutatott az akkori gyülekezeti nobilitásoknak. Közben augusztusban megszületett Júlia Réka leányunk is. A feleségem és a gyermek még Tatabányán volt, és amikor már rendeződtek a körülmények, november elején, végre ők is Szombathelyre költöztek. Szeptemberben volt a szentelésem az oroszlányi evangélikus templomban. Selmeczi Lajos barátommal együtt álltunk a barokk oltár előtt, ahol Szebik püspök úr szentelt fel minket, és két lelkész apa, és Fabiny Tibor professzor úr segédkezett a liturgiában.

Egy év elteltével új választást kellett volna kiírni, de a gyülekezet kérte, hogy ne helyezzen el a püspök úr, mert engem megkérdeztek a tavasz során, hogy abban az esetben, ha a lelkészi vizsgámat leteszem, akkor itt maradnék-e lelkésznek. Ugyan sok bizonytalanság vett körül, de igent mondtam. Letettem a lelkész vizsgát, és megválasztottak parókus lelkésznek 1998-ban.

Hamar megszokta a nagy gyülekezetet és a templomot?

Tatabányán nőttem fel, ott egy egészen speciális gyülekezet él. A bányaművelés miatt már a 19. század óta gyakorlatilag a teljes történelmi Magyarország területéről költöztek oda az emberek. Tisztségviselők, bányászok mesteremberek. Aztán Trianon után jött az újabb hullám, de a szocializmus erőszakos urbanizációja is erősítette ezt a folyamatot, így az az evangélikus gyülekezet is rendkívül heterogén volt. Tatabányán tehát kicsit gyökértelen gyülekezet volt, és ezért ez különleges lelkészi feladatot jelentett. Apám mindig mondta, hogy már várja azt a generációt, amely végre egyszer kimondja, hogy tatabányai a mi templomunk. Mert a hívek néha-néha megjelentek, és akkor megkérdezte őket, hogy hol voltak az utóbbi hetekben? Azt válaszolták, hogy tudja Lelkész úr, a mi templomunk az Surdon van vagy Kemenesmihályfán. De fogékonyak voltak az újra, ezért sok új dolgot is szívesen fogadtak. Kis gyülekezet volt, szép templommal, és familiáris hangulat uralkodott. Ehhez képest a szombathelyi templom valóban egy nagyon nagy templom volt első ránézésre. Nem terveztem, hogy egyszer majd nagy gyülekezetet fogok vezetni, sőt feleségemmel az volt az álmunk, hogy norvég felmenőim miatt is, az egyetemi tanulmányaim végeztével, ösztöndíj segítségével, egy gyakornok évet eltölthessünk Norvégiában. De közben megérkezett a gyermek, és így az egész dolog elmaradt. Így kerültünk Szombathelyre, aminek őszintén mondom, hogy nagyon örültünk. A szombathelyi gyülekezet egy tipikus vasárnapi gyülekezet volt, ahogy az első körben én láttam, nagyon sok érdekes dologgal, ami furcsa volt a számomra, de sok minden imponáló is volt; így hát belekezdtünk a munkába.

Két mondatra emlékszem vissza a megválasztásommal kapcsolatban. Az egyiket megboldogult Dr. Kneffel Pál főorvos úr mondta, aki így fogalmazott: „Csikót kötöttünk a kordély elé”. Ez volt az első mondata, amikor a választásom került szóba, és végül is igaza volt. A másikat Ittzés János püspök úr mondta, aki akkor még a kőszegi gyülekezet lelkészeként szolgált. Megválasztásom napján elvittem a fiatalokat kirándulni Kőszegre. Emlékszem, egy novemberi vasárnap volt, és ott mentünk el istentiszteletre. Ittzés János lelkész úr köszöntött a templom ajtóban, és volt egy félmondata: „…lehet, hogy egy kicsit korai ez a dolog, mert hát ilyen gyülekezetből, mint a szombathelyi gyülekezet, nyugdíjba szoktak vonulni”. Arra utalt, hogy egy ilyen nagy gyülekezetbe idősebb szolgálóknak illik érkezni. Neki is igaza volt, de a szükséghelyzetben az egyház Ura mégis így rendezte. A püspök, a gyülekezet megbízott bennem, én megszerettem a gyülekezetet, és úgy alakult, hogy 24 évig itt szolgálhattam. Nagyon hálás vagyok érte a Szentháromság Istennek.

Egy sajátos bizalmi helyzetben voltam kezdettől fogva, amiben egy kicsit könnyebben mozoghattam. Ettől függetlenül voltak konfliktusok, mert az a lelkész, akinek nincsenek konfliktusai az evangélium ügyéért, az nem pásztor, hanem béres. Bennem elég korán kialakult egy határozott teológiai gondolkodás, amely némileg összefügg a családi lelki örökséggel, két lelkész elődöm személyével. Nagyapám, akit nem ismertem - édesapám apjáról van szó - vallástanár és hitoktató lelkész volt Debrecenben, majd Nyíregyházán a Geduly Gimnázium igazgatója. Ő egy rendkívül karakteres figura volt a Horthy korszakban. A Felvidékről származott a Gömör megyei Rozsnyóról, és Eperjesen végezte a teológiai akadémiát. Egyébként a Labossa család Murány vára környékéről származik, de Rozsnyóra szinte „hazajárunk” mai is. Murány és környéke a Gömöri reformációnak volt a szellemi központja. Több forrás alapján kimutatható, hogy a 16. századtól Labossa lelkészelődök éltek e vidéken, sőt, Labossa Fülöp (1565) személyében még wittenbergi diák is volt felmenőink között, és Rozsnyó első magyar lelkészét is Labossa Péternek (1597-1615) hívták. Nagyapám racionális gondolkodású, jó szervező vallástanár, cserkészvezető, és kiváló teológus volt, sok nyelven beszélt. Apám az ébredés világából jött, tehát a háború alatti, háború utáni időszakról beszélünk. A háború után Sopronban végezte a teológiát. Ő vállaltan Túróczy püspök köréhez tartozott, tehát a lutheránus ébredés, élő vizes mozgalmához kötődött, vagyis az ébredés nem szélsőségesebb irányaihoz. Nagyon melegszívű ember volt, nem véletlenül emlegetik még ma is sokan, akik ismerték, egyszerűen Lala bácsiként. Mindkét teológiai örökség fontos számomra, és például segített abban, hogy a gyakorlati teológia akár liturgikai, akár diakóniai részéhez egyre közelebb kerüljek. Igaz, apám soha nem vezetett diakóniai intézményt, erre a kommunizmusban neki nem volt lehetősége, de például esperesként lelkes támogatója volt a diakóniai intézményeknek, majd rendszerváltozás után a lajoskomáromi szeretetotthon megalapításában részt is vett, tehát ezek a diakóniai hatások ott élnek bennem.

Szombathelyen is sorra jöttek az intézmények. Ezeknek az elindítására miként gondol most vissza?

Nem én találtam ki, hogy otthont építsünk, hanem egy ajándék szülte a megvalósítást. Nem sokkal azután, hogy megkezdtem a munkámat, és ezen a ponton emlékezzünk meg Pintér János esperes úrról is, aki az első években a principálisom volt. Sajnos már nincs közöttünk, de neki is nagyon sokat köszönhetek a szombathelyi szolgálatomban. Tehát, ő vitte a hivatali ügyeket, én pedig végeztem a szolgálat különböző formáit. Egyszer jött egy idős gyülekezeti tag, Dr. Várhegyi Károlyné, aki azt mondta, hogy adna nekünk pénzt, de az a kérése, hogy ebből egy idős otthon épüljön fel. Akkor a gyülekezet döntés előtt állt. Egy olyan döntés előtt, ami előtt még sohasem addigi története során. Megriad és illedelmesen megköszöni a felajánlást, vagy pedig veszünk egy mély levegőt, megfeszítjük izmainkat és belevágunk a megvalósításba. Mindenki érezte a presbitériumban, hogyha az otthon megépül, akkor a gyülekezet életében korszakváltozás kezdődhet, és hála Istennek a gyülekezet presbitériumát sikerült abba az irányba terelni Pintér esperes úrral, hogy Isten kezéből bátran fogadja el ezt a lehetőséget. Aztán jött az áldás is, mert a kisebb összegből 40 millió lett, aztán az egyházunk és az önkormányzat is segített, és megépítettük az otthont. Létrehoztuk a Szeretetszolgálatért Alapítványt, ami azóta is nagy támasza a tevékenységeinknek. Nagy összefogás és alkotó erő szabadult fel a gyülekezetben, ami a későbbi lépéseket is megalapozta. Ebben az időben Vincze Csaba felügyelő úr áldozatos munkája és mérnöki tevékenysége is sokat jelentett a mindennapokban.

2001-ben fejeződtek be a munkálatok. Bizony ez egy szintlépés volt a gyülekezet életében. Ha egy gyülekezet intézménnyel gazdagodik, akkor egyúttal kilép a templom falai közül. Kell hozzá bátorság, kell hozzá hit! Adódott egy lehetőség, aminek én fiatalon, amennyire lehetett az élére álltam a gyülekezettel együtt. Onnantól kezdve elindult ez a szerves fejlődés, megnőtt az egyházközség presztízse a városban. Ez egy jó otthon volt kezdettől, egy új, szép otthon, de egyre kisebbé lett. Akkor jött a következő lépés a megyei önkormányzattal. Emlékszünk még, a Medgyessy – Gyurcsány rémes és kártékony politikai korszak idejét éltük, és ekkor vettük át, 2004-ben a Középhegyi úton működő intézményt, amit ráadásul az akkori baloldali vezetésű város nagyon szeretett volna magának megszerezni. Ellenszélben, de 2004. április 1-től már két evangélikus diakóniai intézmény működött a városban 90 idős, 60 súlyos-középsúlyos fogyatékos lakóval.

Sokat kellett harcolni, de megérte. Volt egy koncepció és egy elgondolás. Gyakran érzek egy pillanatot, amikor fellobban bennem az „apostoli tűz”, ami tettekre sarkall. Persze a közösség jó, ha kontrolt gyakorol a vezető felett, de nagy baj, ha gátjává lesz a misszió vagy diakónia ügyének. Az apostoli szenvedély tűzét a Lélek adja, akiért szüntelenül imádkoznunk kell! Most is parázslik bennem! Úgy érzed, hogy a feladat nem ördögtől való valami, sőt éppen ellenkezőleg, Istentől való, tehát hajlandó vagy magadat is égetni érte. Azt hiszem a keresztyén kurázsi is ebből születik. E nélkül a szolgálatunk erőtlenné válhat.

Végül tehát átvettük az intézményt, rendbe tettük és tartjuk ma is. Ugyanez a történet az iskola esetében, és a többi szolgálati ág kapcsán is.

Elmondtam az idei gyülekezeti közgyűlésen is, ahol utolsó lelkészi jelentésemet tettem, hogy az oltártól indulnunk (W.Löhe) el, és az oltárhoz térünk vissza egyéni életünk és gyülekezeti szolgálatunk során is. Tehát, amikor az istentiszteleten részt veszünk, amikor az Istent tiszteljük, dicsérjük, a Szentlélek munkálkodik közöttünk, vigasztalunk, dicsőítünk, örülünk, gyónunk, úrvacsorázunk, és utána a Szentlélekkel megtelve kilépünk a templom előtti térre, és onnantól kezdve, ha figyelmesek vagyunk, és nem csak magunkkal vagyunk elfoglalva, akkor rögtön megtapasztaljuk: Isten kegyelme és szeretete átölel bennünket, amúgy meg feladat is adatik nekünk. És ha elkezdünk körbenézni, akkor látjuk, hogy előttünk hever ezernyi lehetőség is. A Jóisten van annyira kegyes, hogy adott esetben még válogathatunk is a feladatok közül. Nem akarja, hogy mindent megcsináljunk, de azt viszont tudja, hogy merre orientáljon minket. És ehhez ad segítőtársakat. Tehát, amikor arról beszélünk, hogy a szombathelyi gyülekezet utóbbi 24 évében mi minden történt, akkor a dolognak csak az egyik része szól a lelkész munkájáról, mert munkatársak nélkül, elkötelezett, lelkes önkéntes munkatársak nélkül a szolgálatom elképzelhetetlen lett volna! A lelkésznek az a feladata, hogy meglássa a másik ember szemében a tüzet, és segítse felismerni az oltártól felálló testvérnek, hogy milyen karizmát adott neki az Isten, és ezt az erőt megpróbálja becsatolni az egyháznak a malomkerekébe, hogy azok az energiák, amelyek máshol is bevethetők volnának (pl. civil világ), inkább a gyülekezetben hassanak, alkossanak és gyarapítsanak. Én erre törekedtem, és ha valakiben láttam kezdeményezést, segítettem. Például: „Csináljunk férfikört” -, „Jó csináljunk, de lássam azt az öt embert, aki élére áll a kezdeményezésnek és megtölti tartalommal! Ne azt várjátok, hogy majd én megcsinálom!” Nagyon sok gyülekezet azért csalódik a lelkészben, és azért nem történik semmi, mert azt várják, hogy a fizetett alkalmazott mindent megcsináljon. És aztán nagyon sok lelkész ebbe a szerepbe bele is ragad, és azt gondolja, hogy neki kell a talicskát is tolni, meg harangozni, kántorizálni stb. Így alakulnak ki az egészségtelen viszonyok. Legyenek a hívők társak a szolgálatban! Mindenki csak annyit ajánljon fel idejéből és tehetségéből, amennyit tud! Van, akinek több adatik, és van, akinek kevesebb. Idő és odafigyelés. Így működhetnek a csoportok a mai napig Szombathelyen is, legyen szó a kórusról, férfikörről, a nőegyletről, az ifjúsági csoportról, az iskoláról és a többi intézményről.

Az iskola alapítás mindig ott volt a tudatunkban. Tudtuk, hogy Szombathelyen sok evangélikus gyerek él. Mindig 100 fölött volt a hittanosok száma. Én bizony többször kinéztem, - mint ahogy a Középhegyi út intézményt is, esti biciklizés közepette - az Eötvös Iskola épületét, amely a templomunkhoz közel volt, mégpedig a Szent László király utcában. Az egyik pillanatról a másikra jött a hír, hogy bezárják az iskolát. Adódott ismét a lehetőség. Az iskolák átvétele nagyon sok helyen feszültséget okozott a rendszerváltozás után, mert a tanárok, a szülők, a politika, a sajtó gyakran ellenséges hangulatot keltett az egyházzal szemben. Ez persze soha nem hiányzik senkinek. Ez a helyzet más volt, sőt áldott pillanatba csöppentünk, mert a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség az iskola megmentőjeként jelent meg a közvélemény előtt. Mindenki megköszönte, hogy egyáltalán elgondolkodunk az iskola átvételén. Bekerült a köztudatba, a Vas Népe újságban megjelent, hogy az iskolát nem kell bezárni, mert létezik másik út is, vagyis politikai tényezővé vált a gyülekezet, mert a helyi politika is így tudott a népszerűtlen helyzetből kifarolni. A baloldali városvezetés bár igyekezett még lehetetlennek tűnő helyzetet teremteni, de végül olyan helyzet állt elő, amelyben ügyesen navigálva az eseményeket, megerősödtünk, és a társadalmi elismertségünk is nőtt a városban. Az egy más kérdés, hogy egy lerobbant infrastruktúrájú, mindenféle szempontból rendkívül elhanyagolt iskolát vettünk át, illetve alapítottunk egy újat a helyén. Ismét fontos döntés előtt állt a gyülekezet: Vállaljuk, merjünk belevágni egy tanévvel korábban, mint terveztük, vagy nem. Többen voltak ismét azok, akikben volt ehhez bátorság. 2007-ben vettük át az iskolát, és szeptember elsejével indult az első egyházi fenntartású tanév. Akkor kb. 180 gyermekkel kezdtünk, ma közel 400 gyermek jár hozzánk. Tényleg egy jól prosperáló általános iskolát indítottunk, amely rövid és hosszútávon is, kimutathatóan a gyülekezet építését szolgálja. Tehát az iskola nem luxus! Az egy befektetés a jövőbe, ahogy Bánfi Péter egyházközségi felügyelő úr oly szépen fogalmazza meg újra és újra, akinek külön köszönettel és johannita lovagtársi szeretettel tartozom az elmúlt években nyújtott minden támogatásáért. Azok a gyerekek, akik a Reményikbe járnak, és evangélikusok, sokkal nagyobb egyházismerettel, tudással, lelki élménnyel rendelkeznek majd, mint mondjuk azok az evangélikus gyerekek, akik nem egyházi iskolát látogatnak. Azok a pedagógusok, akik hozzánk tartoznak, egészen biztos, hogy a gyülekezeti élet más területén, ahogy látjuk is, bevethetők és alkalmazhatók. Nem beszélve arról, hogy infrastruktúrával is bővültünk, és a lehetőségeink is kitárultak. Egyházi iskola hivatása, hogy egy olyan városban, ahol komoly katolikus többség él, olyan katolikus gyerekeket neveljünk, akik ismerik az evangélikus egyházat, megértik az evangélikus kultúrát, és elsajátítják az evangélikus egyháztörténetet. Ők lesznek azok, akik számára az ökumené akár természetes is lesz. Jónak tartjuk, hogy az iskolába több katolikus gyerek jár, és annak meg még inkább örülünk, hogy évről évre nőtt az evangélikus gyerekeknek a száma. Bár őseim között voltak szép számmal tanárok, de én nem vonzódtam különösebben a pedagógia tudományához. Ennek ellenére volt egy elgondolásom arról, hogy az iskola ne legyen hagyományos egyházi iskola, hanem próbáljunk meg nyitni olyan értelemben, hogy a modern pedagógia eszközei is fokozatosan megjelenjenek. Némi intellektuális küzdelem kialakult ugyan emiatt a fenntartó képviselője és egyes pedagógusok között néha-néha, de még szeretetteljes légkörben. Mindig elmondom a nyílt napra érkező szülőknek, hogy az evangélikus iskolát játékosan úgy pozícionáljuk, hogy ha egy képzelt vonal egyik végére helyezzük mondjuk a római katolikus egyházi iskolát, és a másik végén a Waldorf típusú iskola van, akkor a szombathelyi evangélikus iskolánkat valahol középen találhatják. Nem mereven középen, hanem az iskola szellemiségében egyszerre van jelen a keresztyén értékrend, a hazaszeretet, - Reményik Sándor neve sem véletlen -, tehát adjon az identitás területén valós többletet az iskola, ami 2007-2008-ban enyhén szólva kuriózum volt. Sátory Károly igazgató úr nagyon jó partner volt ebben. A másik oldalon viszont legyünk nyitottak az újszerű dolgokra a pedagógiában, és sajátítsuk el egyre tudatosabban a gyermekközpontú pedagógia eredményeit, vagy legyünk tekintettel az érzelmi intelligencia jelentőségére is az oktatásban. Mit jelent a kooperatív oktatás, mit jelent a diakóniai dimenzió az iskolában, s ez hogyan jelenhet meg az iskola mindennapjaiban? Tehát ezek azok a hívószavak, amelyeket a huszadik, huszonegyedik századi iskolában már nem lehet megkerülni. Szerintem a Reményik-iskola eredményességének a titka abban rejlik, hogy az egyik oldalon egy nagyon stabil értékrenden alapul, amely az egyetemes keresztyén értékekhez, az evangélikussághoz és a magyarsághoz való kötődés. Ugyanakkor az evangélikus szellemiség hagyományosan felszabadít minket arra, hogy az oktatásunkban kipróbálhatunk újszerű módszereket is, sőt kötelességünk is ez. Ennek az oktatási koncepciónak meg is lettek az eredményei. Ez nem elit iskola! Persze a tehetséggondozáson is nagy hangsúly van, és ez nemcsak a művészetekben van így, hanem a közismereti tantárgyakban is, hiszen országos tanulmányi versenyeken is imponálóan szerepelnek gyermekeink. Legyen olyan légkör, ahol nincs kényszer, hanem mindenki haladjon a maga ritmusában. És legyen egy olyan szeretetteljes közeg, ahol a gyermek megkapja a támogatást és megkapja az elismerést is. Tehát, a tehetséggondozásnak és a felzárkóztatásnak mindig együtt kell járnia. Persze a legfontosabb, hogy épüljön az egyház és gyülekezet, de ehhez viszont a gyülekezetnek valódi lelki hátteret kell biztosítania az iskolának.

Miként jött a képbe a Bobai iskola?

Ami a szombathelyi iskolában történik, annak kell Bobán is történnie. Sokan megkérdezték a a bobai iskola átvételekor, hogy mit akarunk mi Bobán, úgy 60 kilométerre Szombathelytől? Ugyanakkor azt láttam, amit Szebik püspök úr mondott nekem útravalóként: Vedd tudomásul, független attól, hogy fiatal vagy, te vagy a megyeszékhelyen; és a megyeszékhelyi gyülekezetnek és a megyeszékhely gyülekezeti lelkészének mindig egy kicsit tekintettel kell lenni a megye kisebb gyülekezeteire. Tehát segíteni kell itt, ott, amott. Az erőszakos urbanizáció miatt évtizedeken át költöztek Vas megye településeiről a városba az emberek, és a gyülekezetünk nagy része nem tősgyökeres szombathelyi, hanem ide költözött családokból áll. Ha Vas Megyében nézzük az evangélikus egyházat, akkor az első számú nyertese e folyamatnak a szombathelyi gyülekezet, és innentől kezdve tehát van mit a szombathelyieknek törleszteni. Lehet pénzt adni, de nem ez a megoldás. A bobai iskolát az állam átadta a Szombathelyi Evangélikus Egyházközségnek. A bobai gyülekezet nem tudta átvenni, hisz intézményfenntartáshoz még nem volt meg a kellő erő. Nálunk pedig akkoriban már egy jól prosperáló iskola működött. Miért ne tennénk meg azt, hogy megerősítjük a helyi közösséget azzal, hogy az adott iskolát megmentjük? Ez egy kicsit a vidék megtartó misszió része, ami nekem amúgy is szívügyem, mert az egyházunk jövője múlik rajta, és egyes helyeken a 24. órában járunk. A kis, erőtlenedő, néha depresszióba süllyedő közösségeket úgy tudjuk megerősíteni, ha egy egyházi intézményt odahelyezünk, így az intézmény egyrészt a lelkészt is megtartja, mert munkát ad neki, másrészt pedig nagy valószínűséggel az emberek is kevésbé vándorolnak el, hisz jó iskola vagy óvoda működik a falujukban, vagy a szomszéd községben. Tehát nem csak pénzről, hanem identitásról és vidék megmentéséről is szó van.

Miért látta szükségét annak, hogy az egyház átvegye az Ágfalvai Pszichiátriai Betegek Otthonát?

2015-től a diakóniai bizottság elnökeként részt vettem a kormánnyal való tárgyalásban, aminek az volt a lényege, hogy a magyar kormány úgy gondolta, miniszterelnök úrral az élen, nagyon helyesen, hogy minél több szociális intézményt adjon át az állam az egyházaknak. Két három évig ment a tárgyalás, és 2018 január elsejével több intézmény mellett, az ágfalvai is átkerült egyházi gondozásba. Az alapgondolat az volt, hogy az evangélikus egyház intézményt csak ott vesz át, ahol van élő gyülekezet, amely hajlandó lelki hátteret nyújtani a diakóniának. E nélkül nincs értelme. Ágfalva azért került elő, mert az ágfalvai lelkésznő, Heinrichs Eszter, aki most az intézmény lelkésze, konkrétan megkeresett minket, hogy „mentsük meg” ezt az intézményt! Elmentünk, megnéztük, és felkerült a listára. Láttuk, hogy a szakmai munka nagyon magas színvonalú, a lakók között aktív művészeti terápia folyik, igaz az infrastruktúra miatt egy kicsit elszomorodtam. De ugye a szakmai munkát sokkal nehezebb megváltoztatni, az infrastruktúra csak pénz kérdése. Így került hozzánk az intézmény, még akkor is, hogyha 60 kilométerre van tőlünk. Persze voltak viharok, harcok, mert minden változás a felszínre hoz olyan dolgokat, amelyekkel szembesülnünk kell, de egy nagyon komoly munka zajlik ott, és így lesz a jövőben is a Szombathelyi Evangélikus Diakóniai Központ keretén belül. Ugyanez igaz a nevelőszülő hálózatra is, amely szintén egy kicsit a falu megtartó törekvésekhez is köthető. Több mint ötven gyerek van a nevelőszülő hálózatunkban. Nem volt az evangélikus egyháznak nevelőszülő hálózata, illetve egyetlen egy volt Csillaghegyen, amit civil szervezettől vett át a csillaghegyi gyülekezet. Minisztériumi egyeztetéseken visszatérő felvetésként hangzott el, hogy az evangélikus diakónia a gyermekvédelem terén miért nem bátrabb? Gondoltam, jó, akkor kezdjük el! Nyilván a diakóniai bizottság elnökeként nagyobb felelősség terhel, és a családi bölcsődék alapításához hasonlóan, úgy gondoltam ezen a területen is kezdődjön el végre a munka, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha mások is kedvet kapnak hozzá. Ma már három evangélikus nevelőszülői hálózat működik. Mi e szolgálat területén is a falvakat erősítjük, lehetőleg olyan helyeken, ahol fogy a gyerek. Oda visszük a gyerekeket állami gondoskodásból, és a szülőknek lehetőséget adunk. Nemrég nyitottunk egy házat éppen Bobán, és nemsokára költözik oda egy újabb család, és a gyerekek már a mi iskolánkba, mi óvodánkba fognak járni, így fokozottan odafigyelhetünk rájuk. Ezt nevezem én rendszer szemléletű gyülekezet, illetve egyházépítésnek, vagyis a szolgálati ágak erősítik egymást.

Hogyan jellemezné Szombathely történelmi egyházainak az együttműködését?

Fehér Károly, az elődöm idején, de még Lehel Ferencet is említhetem, kialakult egy jó hangulatú ökumenikus közeledés a városban. Az ökumené iránti elkötelezettségemet szintén apámtól örököltem, aki korát megelőzve élte meg már a kommunizmus idején az ökumenikus mozgalmat Tatabányán. Tudomásul kell venni, hogy az istentiszteleteinken szép számmal vesznek részt – családi kötelék miatt – római katolikusok. Keressük, ami összeköt, és ne, ami szétválaszt. A diakónia és liturgia két olyan területe az egyházi életnek, ahol az ökumenét a szólamok szintjén túl, szépen gyakorolhatjuk. A liturgikus megújulás amúgy is szívügyem, és mindig nagyon bosszantott, hogy az evangélikus istentisztelet sokkal gazdagabb lehetne, mint ami napi gyakorlatban tetten érhető. Talán ezért is kerültem be a Liturgiai Bizottságba, és lettünk próba gyülekezetté az új Liturgikus könyv bevezetésének idején. Az ezzel járó méltatlan diskurzusra, ami kialakult egyházunk bizonyos köreiben, máig némi indulattal gondolok vissza. A közgyűlésen is elmondtam, hogy a szolgálatomnak két konkrét, teológiailag is értékelhető gyümölcse van. Az egyik az istentiszteleti megújulás, gazdag liturgikus élet a gyülekezetben, a másik pedig a rendszeres úrvacsorázó gyülekezet kialakulása. Ez két nagyon fontos dolog, és szolgálatunk forrása. Az összes többit ez élteti. Krisztus testében a vérkeringést az igehirdetés és a szentségek jelentik. Ha ez háttérbe szorul, és csak az intézményeket kezdjük el vizsgálni, akkor kívülről nézve ugyan impozáns lehet a munkánk, sőt a társadalmi megbecsülés szempontjából is fontos lehet, de ettől nem fog épülni az egyház, és a gyülekezet. A Szentlélek nélkül a dolgok nem működnek, és az ökumenével ugyanez a helyzet, de nem tudunk már ökumené nélkül élni. Felgyorsultak az események, és megint lemaradásban vagyunk. Tehát az, hogy az európai kereszténység ötszáz éven keresztül „ölte” egymást Jézus Krisztus nevében - főleg hatalmi megfontolásokból-, meghozta gyümölcsét. Nézzünk körbe józanul Európában! Én igyekeztem jó kapcsolatot tartani a katolikus, református, baptista kollégákkal. Még azokkal is, akikkel nem mindig értettem egyet. A református gyülekezettel hagyományosan jó a kapcsolatunk, hisz közös protestáns gyülekezetként indultunk és építették eleink gyönyörű templomunk. Amikor a statisztikai adatokat elemzem, és nyugtázom, hogy szombathelyi gyülekezetben mondjuk 15 házasságkötés van egy évben, és ebből egy olyan, amelyben evangélikus evangélikussal köt házasságot, egyébként pedig a 80-90%-os arányban római katolikus és evangélikus házasságkötés történik, akkor talán egyértelművé lesz, hogy ez a gyülekezet nem teheti meg, hogy ne legyen ökumenikus.

Hogyan élte meg a Gregersen-Labossa család ezt a 24 évet Szombathelyen?

A házassági szövetség, az evangélikus papi ház egy intézmény, legalábbis századokon át egy intézmény volt. Ma már egy kicsit más a helyzet, de még mindig fontosnak tartom a lelkészcsalád életét és szolgálatát. Tehát egy falusi, de egy városi közegben is a lelkész családja a gyülekezet életében egy fontos tényező. Ez így volt az én gyermekkoromban is, ebben nőttem fel, ebben szocializálódtam, tehát ez egy követendő minta volt a számomra. A feleségem hála Istennek, ebben partner volt a kezdettől fogva. Most leszünk 25 éves házasok, éppen augusztusban. Elég jól ismerjük egymás gondolatait, és ő mindenben mellettem állt, nem beszélve arról, hogy a Reményik-iskolában tanít. Tanító és fejlesztő pedagógus, nagyon jó fejlesztőpedagógus. Nyilván volt hátránya, hogy a lelkész, mint fenntartóként van jelen az intézményben, és az iskolában dolgozik a papné is, de ő ezt nagyon intelligensen igyekszik kezelni. Főleg az ő részéről volt kérdés, hogy oda menjen-e dolgozni, de én ragaszkodtam hozzá, mert az egyházi szellemiség és szakmai munka kialakításában számítottam rá. Tehát ő megtalálta a helyét, és nagyon sokat tett azért, hogy az iskola most ilyen helyzetben van, és ezért köszönet is illeti. Az ő jövője még kérdéses Budapesten, de biztosan ez is ki fog alakulni. Főleg a fejlesztés területén szeretne tovább dolgozni. Gyorsan jöttek egymás után a gyermekeink, persze nem volt könnyű, amikor picik voltak. Együtt nőttek fel, és a két nagyobb gyermekünk egyházi gimnáziumba járt Sopronba, Flóra lányunk pedig a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban érettségizett. Nekik is biztos vagyok benne, hogy ez a szombathelyi élet és közeg nagyon sokat jelentett. Ez egy életre szóló élmény volt, de hát ez nem egy egyoldalú játszma. A pap és családja a gyülekezettől igen sokat kapott. Tehát amikor azt mondom, hogy Szombathelyen munkatársi körök alakultak ki, és átéltük, mint család is, hogy a gyülekezeti életben erő rejlik, nyilván meghatározta egy életre a gyerekek gondolkodását is. Valószínűleg ez hatott Mátyás fiamra is, aki nem biztos, hogy lelkésznek készülne, ha nem pozitív impulzusok érték volna a gyülekezet részéről. Sok papgyerek azért távolodott el az egyháztól, mert napi szinten élték át, hogy a lelkész szülő élete nem áll másból, mint az értelmetlen vitákból és meg nem értésből a gyülekezet részéről. Ebbe nagyon bele lehet fáradni. Itt ő nem ezt látta, hanem azt, hogy egy olyan közegben élhetünk, amiben jó lelkésznek lenni. Mindig elmondom, mert ez fontos a számomra, hogy a legkomplexebb és legszebb értelmiségi pálya a papi pálya. És nem csak azért, mert sokféle tudománnyal kapcsolódik össze, hanem először is azért, mert van egy „transzcendens vonal”, ami más szakmában is jelen lehet, de erősen szubjektív módon. A lelkész esetében többről van szó. Ez egy „intézményesült transzcendens vonal”, amely komoly teológia kérdés. A másik szépsége a pályának, hogy a piciny gyermektől egészen a halálra készülő aggastyánig, a haldoklóig, az értelmiségitől a munkásemberig, a nőtől, a fiataltól a középkorúig, tehát minden korosztállyal foglalkozunk a gyülekezetben. Tanítunk, pasztorálunk, kazuális szolgálatokat végzünk, jelen vagyunk az emberek élete magaslatain az örömükben, de vigasztalunk a veszteségek idején is. Van, mikor egy családon belül három pici ikergyermek közül kettőt eltemetünk, de a harmadikat megkeresztelhetjük. Persze e pályához szükségünk van érzelmi stabilitásra is, és igazi reménységre. Gazdag hivatás ez, amelynek nincs párja más humán területen.

Szombathelyi papnak lenni azért egyfajta közéletiséget is jelentett. Elég intenzíven részt vettem az elmúlt huszonnégy évben a város közéleti tevékenységeiben, mert vallom, hogy ez hozzátartozik az értelmiségi léthez. Az egyik oldalon benne élünk a világban, a másik oldalon mégiscsak felszentelt személyként méltósággal kell, hogy szolgáljuk a városunkat és a hazánkat.

Sokat változott a 24 év alatt a Szombathelyi Evangélikus Egyház kommunikációja is.

A 21. században egy templom még csak szimbolikusan sem lehet zárva. Ez korábban a mi templomunkkal így volt. Ekkor hirdettük meg a nyitott ajtók politikáját, és kinyitottuk a templom ajtót. Legalábbis a nyári időszakban nyitott volt a templom. Hadd menjenek be az emberek, és lássák, hogy nyitva van az ajtó, amely mindig vonzza a keresőt. Ennek volt a kiteljesedése, amikor az egész teret kinyitottuk, és onnantól kezdve egy közösségi teret hoztunk létre a templom előtt. Ekkor jött a szlogen, „nyitott ajtók”, és ezzel a címmel először egy újságot szerkesztettünk, számítógéppel, régi nyomtatóval, fénymásolóval sokszorosítottuk. Nehéz volt, de megcsináltuk, és elindult a Nyitott ajtók, ami aztán negyedévente jelent meg körlevél formában. Aztán léptünk egy szintet, amikor a gyülekezetben felbukkantak olyan tagok, akik a média területéről jöttek. Szerintem nincs még egy olyan gyülekezet, ahol ennyi média munkás, médiával kapcsolatban lévő szakember lenne a gyülekezet tagja. Elkezdtük szerkeszteni a Nyitott ajtók havi televíziós műsorokat. Ennek nagyon jó visszhangja volt. Informatív műsort akartunk készíteni, amely bemutatja, hogy mi történik a gyülekezetben és intézményeinkben. Sok fiatal szerepel ezekben a műsorokban, és ügyeltünk arra is, hogy mindig legyenek benne gyerekek, akik iskolánkhoz kötődnek. Nagyon fontos volt a következő lépés, amikor a honlapok világa köszöntött be. Akkor indítottunk egy jó honlapot, majd egy honlap csoport épült, és kiegészült a szociális média különböző formáival. A Credo Rádió elindítása ennek a média fejlesztésnek volt valójában a csúcspontja. Amikor felmerült, hogy elsőként az evangélikus egyházban egy kisközösségi rádiót alapítsunk, akkor a sikeres pályázattal az eddigi kommunikációs szolgálatunk egészét koronáztuk meg.

Nehéz szívvel válik meg a gyülekezettől?

Itt lettem apává, itt lettem pappá, itt lettem férfivá, itt lettem vezetővé, tehát ezer szállal kötődőm Szombathelyhez és Vas megyéhez, és ez így is marad. Életem eddigi nagy részét itt éltem, és ezt nem felejtem el. Nagyon szeretem ezt a vidéket, nagyon szeretem ezt a várost; ez nem is kérdés. Ha az élet úgy hozta volna, hogy itt maradok, akkor folytattam volna tovább azt munkát, amit elkezdtünk. Vannak elképzeléseim, hogy mit lehetne még itt csinálni, mi az, amit még nem csináltunk meg, és vannak olyan deficit érzéseim, hogy mit lehetett volna jobban csinálni, vagy másképpen. Úgy tekintek erre, mint ahogy felfogták a középkori templomépítő szerzetesek a szolgálatukat. Megépítették a kis román kori templomot, kápolnát, aztán jött a következő, aki egy kicsit kibővítette, aztán érkezett más, aki gótikussá varázsolta. Sok esetben névtelenek maradtak az alkotók. Ugyan névtelen már nem leszek, de szeretnék mégis a templomépítő mesterek példájánál maradni. Egyedül Istené a dicsőség! Az egyházban, ha bármi történik, azt nem sikerként fogjuk fel, hanem áldásként. Ha valami elénk adódik, azt hivatásnak, szolgálatnak fogjuk fel, és nem pedig egy ugródeszkának. Alapvetően szintén teológiai kérdésről van szó. Bízom benne, hogy újabb falak épülnek Szombathelyen, és újabb tornyok magasodnak, és egyre több ember hallgatja az evangéliumot. Sőt, igyekszem segíteni továbbiakban is a gyülekezetet. Talán többen is összesúghattak a hátam mögött, hogy mi baja lehet a lelkész úrnak, hogy elhagyja a gyülekezetet ennyi év után? -, de azt hiszem, hogy ezt helyén kell kezelni, és biztos vagyok benne, hogy egy békés váltás mindenki hasznára válik. Azért egy dolgot elmondok, ami nagyon személyes. Édesapám 49 évig dolgozott a gyülekezetében, és többször elmondta, hogy talán váltania kellet volna, de más idők jártak akkor. Később pedig esperes lett és püspök helyettes, tehát Tatabányán maradt. Úgy éreztem, hogy nemcsak a magam szempontjából, a gyülekezet szempontjából is kellenek új hatások, kellenek új ingerek, más hang, más tónus. Néha kaptam kritikákat is, ami természetes. Voltak, akiknek a személyem nem volt annyira fontos, el is maradtak a gyülekezetből vagy háttérbe szorultak. Erre mindig az volt a válaszom, hogy három, négy lelkész szolgált itt az elmúlt tíz-tizenegy évben egymás mellett a vezetésemmel, ezért senki ne maradjon el a templomból, mert mondjuk, velem vagy a másik lelkésszel nem szimpatizál. Ilyen helyzetben ez csak kifogás. Igyekeztem határozott véleményemet képviselni, és egyfajta apostoli öntudattal végezni a szolgálatomat. Ezzel együtt munkakedvem is volt, tettem a dolgom, vagy igyekeztem tenni. Mindig vannak olyanok, akik inkább azt szeretnék, hogy a lelkész legyen jóságos pap, aki mindenkit megsimogat. Ez nem az én stílusom. Szép korszak van mögöttünk, amit Isten kegyelméből folytatódhat. Külön köszönet jár a lelkésztársaknak Torma-Hasza Mónikának és Steindl-Papp Juditnak, akikkel valódi szolgáló közösségben végeztük feladatainkat, de emlékezzünk meg Halasi András fiatal kollégánkról is, akinek tragikus elvesztése idején a lelkészek és gyülekezet lelki közössége megható módon forrott egybe.

Hogyan tovább? Mi lesz a küldetés szeptember elseje után?

Három olyan dolog van, ami előttem áll. Mind a három fontos természetesen! Az evangélikus egyház legnagyobb intézményének, a budapesti Sztehlo Gábor Gyermekotthon és Fogyatékosokat Befogadó Otthonok intézményének a vezető lelkésze leszek. Tehát nem intézményvezetői feladatom, hanem lelkészi feladatom lesz. A másik feladat egy régi tervhez és adóssághoz kötődik. Diakóniai bizottsági elnökként mindig két dolgot párhuzamosan tartottam fontosnak. Az egyik a szervezeti fejlődés, hogy bővüljön az evangélikus diakónia, minél több gyülekezetet erősítsünk meg, adjunk munkát embereinknek, és fejlesszük őket szakmaiságukban. A másik oldalon nagyon fontos törekvés kell, hogy legyen, hogy erősítsük meg a szolgálatunk teológiai hátterét. A diakónia nem egy jól szervezett szociális munka olykor imádsággal kiegészítve. Két dologgal kell megküzdeni. Egyrészt azzal, hogy van egy nagyon terhes örökségünk ezen a területen, ez pedig az úgynevezett Káldy-korszak teológiája, az úgynevezett diakóniai teológia, ami a szocialista rendszerben helyét kereső egyház alapvetően téves teológiai irányzata volt Magyarországon. A dolgok természetéből következik, hogy a politikai rendszerek változásával nem jár együtt azonnal a szellemi élet, és ezen belül például a teológiai gondolkodás megváltozása. Ugyanakkor a kilencvenes években megvolt a lehetősége annak, hogy a meglévő diakóniai intézményrendszerünk megújuljon, állami támogatáshoz jusson, és új intézmények jöjjenek létre. Elkezdett fejlődni az intézményrendszer, a másik oldalon viszont pont a teológiai gondolkodás nem tudott mit kezdeni ezzel, és zavarban volt, mert nem végezte el az egyház a teológiai megújulás munkáját, amelynek során a diakóniai teológiától eljutott volna a teológiailag megalapozott diakóniáig.

Ami nekem fontos volt a diakóniai bizottsági elnökeként, hogy a diakóniának az újszövetségi teológiai megalapozását újra felfedezzük és teológiai értelemben rehabilitáljuk a diakóniát. Ennek első lépéseként, elkezdtük a teológiai forrásvidékeket a lutheránus kereteken belül keresni. Elkezdtük a diakónia helyes teológiai hátterét megismerni és tanítani. Igen ám, de ehhez az is kell, hogy a teológiai műhelyek működjenek. Ez nem volt meg a Hittudományi Egyetem keretein belül, ezért nagy dolog, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház megalapította a diakóniai képzési központot, amelynek pontosan az lesz a feladata, hogy ezt a fajta teológiai bázison történő szakmai és egyéb képzést felépítse és a diakónia teológiai műhelyeinek szervezeti hátteret biztosítson. Örömmel veszek részt ebben a munkában is a jövőben. És a harmadik, - ami talán a legerősebb érv volt váltás mellett -, hogy az új, teológiai alapra épülő evangélikus diakonátus megszervezése is elkezdődhessen. A törvénynek megfelelően végre megjelenjen a püspök által felhatalmazott diakónus egyházunkban. Ezért vállaltam el a FÉBÉ Evangélikus Diakonissza Egyesületnek az elnökségét is, mert szeretnénk új tartalommal megtölteni e rangos múltú egyesületet, amely az országos evangélikus diakónushálózat lelki és szakmai háttereként fog szolgálni. Egyrészt van egy szép örökségünk, amit ápolni kell, például Túrmezei Erzsébet szellemi hagyatéka, másrészt a FÉBÉ a gyülekezeti diakóniai csoportok háttereként működhet a jövőben, illetve a diakónusok szakmai és lelki háttérintézményeként, komoly szolgálatra hívatott. A diakonátus pedig azokból a munkatársakból állna, akik munkavállalóink a diakóniában, és különböző szolgáltatásokban, de nem csak dolgoznak az egyházban, hanem a helyi gyülekezetnek is aktív, úrvacsorázó tagjai. Így a szolgálatukat nem csak egyszerűen munkavállalóként végzik, akik néha járnak templomba, hanem diakónus közösséggé akarjuk formálni ezt a több száz főre becsült evangélikus munkatársi kört. Az intézményeinkben nagy szükség van erre, hiszen a munkavállalóink csak töredéke evangélikus, és azon belül is szűkebb kör, amely rendszeresen templomba jár, és él az oltári szentséggel. Nagyon fontos, hogy az intézményi lelkész mellett legyenek olyan intézményvezetők, gazdasági vezetők, ápolók, gondozók, takarítók, szakácsok, akik a hitüket komolyan veszik, és az intézményen belül segítik a lelkészi munkát, és a diakóniának a szellemiségét megélik, és így az egykori diakonisszák helyére lépnek. Ezeket kívánja a FÉBÉ összefogni, támogatni, segíteni különböző módon. Később bővülhet a kör gyülekezeti önkéntesekkel is, akik szintén diakónusi szolgálatba állnak. Szeretném, ha a FÉBÉ belátható időn belül egy nagyon komoly egyházi civil szervezet lenne ismét, és a diakónia szolgálatába álljon. A diakónusok pedig a gyülekezetükben is végezhetnek különféle szolgálatokat karizmájuk szerint a parókus lelkész felügyeletével.